Kedves Látogatók,

úgy alakult, hogy nem fogok mégsem tovább írni ebbe a blogba.

Aki érdeklődik további tevékenységem iránt, megtalál a Mamami Boltos blogon, vagy a Re-Baba blogon.

Aki meg kitartóan mégis itt szeretne olvasgatni, annak kellemes időtöltést kívánok!

Futtballistafeleség

Látom, azért van forgalom így is, hogy nem írok, köszönöm mindenkinek, hogy megtisztelt figyelmével. Talán még egy ideig hanyagolni fogom ezt a blogot, és a Nagy Hallgatás végével újra írni fogok ide, mégpedig most már kizárólag családi jellegű, elmélázgatós posztokat.

Ugyanis az eredeti témára, a babahordozásra és egyéb alternevelős dolgokra új blog született: A

http://mamamibolt.blogspot.com

Ugyanis fordítottam az életemen, és a hobbimból munkát csináltam. Barátaimmal egy igazi boltot nyitottunk, amelynek a honlapja a http://mamamibolt.hu. A bolt a XI. kerületben, a Fadrusz utca 12. szám alatt található. A kötődő neveléshez kapcsolódó termékeket árusítjuk és én vagyok a nő a pult mögött...

Remélem, személyesen is találkozunk egyszer ott...

orsi

 

Critical Mass New Generation
Budapest 2009. április 19. vasárnap

Idén a Föld Napja alkalmából Április 19-én a kritikus tömeg vonulás
kibővül a városban gyalogosan közlekedő kisgyermekes családokkal,
mivel a kerékpárosok évek óta szeretnének partnereket találni a
belváros forgalomcsillapítását célzó törekvéseikhez. A kisgyermekes
családok gyalogosan, babakocsikkal és hordozókkal haladnak majd a
bringások mellett a járdán. Ők úgy érzik, a város közlekedési
infrastruktúrájának hiányos fejlődésével, a közterületek és
közintézmények akadálymentesítésének elmaradásával állampolgári jogaik
sérülnek. A közlekedésben és ügyintézésben másodrendűvé degradálódnak,
a járdán és a parkoló autók között gyakran el sem férnek, az
aluljárókat nem használhatják, parkjaik, játszótereik hangosak és
szmogosak.

A demonstrációk többnyire lezárt útszakaszokon, rendőri biztosítással
zajlanak. Gyerekekkel is bátran teljesíthető. A rendezvény esőben sem
marad el.

Anyafórumunk, a mamami április végén ünnepli egyéves szülinapját. Ezt megünneplendő találkozzunk a CM gyerekes felvonulásán és vonuljunk együtt, hordozós szakosztályként, kritikus hordozós tömeget képezve a kritikus tömegben. Gyülekező: 2009.04.19. vasárnap 15:30-16:00 között VI.ker. Kodály körönd (irányban a Hősök tere felé)
Indulás: 16:00
Útvonal: Andrássy út - Hősök tere - Olof Palme sétány - Városliget (kb.2km)

 

A rendezvényről bővebben itt olvashattok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez a szám Ágnes: Gömb című albumáról való.

Nektek kerestem/találtam, Gyuzsó, Beszilva, Madelka, Mamacsibe, Neusiedler, Pity és a többi Mamami...

 

 

Miért van az,hogy ami jó nekünk
Az a holnapot sosem éli túl
Miért? Hogy az ami jó, hogyha vége van olyan mélyre húz
És hol vagy már? Mondd mi kell még?
És miért nem jössz, és miért nem jössz, ha élsz?

Refr.:
Hát élj,úgy ahogy érzed azt amit a szíved húz
Ahogy érzed, hogy akarod azt amit én
Amit igért az Isten a legelején
Hát élj, úgy ahogy érzed azt amit a szíved húz
Ahogy érzed, hogy akarod azt amit én
Amit ígért az Isten a legelején

Miért van az,hogy ami jó nekünk
Az a holnapot sosem éli túl
Miért? Hogy az ami jó hogyha vége van olyan mélyre húz
És hol vagy már? Mondd mi kell még?
És miért nem jössz, és miért nem jössz?

[Refr.3x]

Amit igért az Isten
Még a legelején
Ugye emlékszel?

 

Idézet Ágnes oldaláról:

Az "Ígéret" filmklip

Végre itt a várva várt új klip. Egészen pontosan film-klip, hiszen nem videóra, hanem filmre forgatta Ágnes legújabb dala, az "Ígéret" vizualizációját.

Az elsöprő mondanivalójú és dinamikájú dal a hamarosan napvilágra kerülő új album első képviselője, és teljes vállszélességgel hírnöke a vadonatúj stílusnak, melyet Ágnes teremt, immáron vanilla nélkül!

A remekműben a dalszerző-énekes, ötlete megvalósításában a "jó csapatot nem cserélünk le" elv alapján ismét, az immáron már nem "első-filmes" Streba Zoltánnal működött együtt, de ezúttal Lengyel Andor filmrendező is részt vett a klip munkálataiban.

Az áldott állapotban lévő gyönyörű békét árasztó nőt Kékkovács Mara színművésznő, a megfáradt, ereje fogytán lévő férfit pedig Bartók László színművész alakítja.Az "Óh szív! Nyugodj!" című dal klipje nagyon meghatározta ágnes jövőbeni vizuális megjelenéseit. Természetesen itt elsősorban technikai szempontokra gondolunk és mégis, mintha a hangulati szál, az elemelt képi világ folytatódna az új klipben. És tényleg! Ráadásul nem is véletlenül. Nem csak Streba Zolival de az egész csapattal tovább dolgozott Ágnes, így az animátor Buri Balázzsal is, aki mind az "Óh szív! Nyugodj!", mind pedig az "Ígéret" animációs háttereit jegyzi.A sztori két szálon fut. Míg Ágnes és zenekara az elemelt világból szól hozzánk, a várandós, utolsó napjaiban lévő boldog kismama, a kiszipolyozott üzletember és a flörtölő fiatalok pedig egy valóságos szituációt tárnak elénk.

A születendő gyermek két helyről kapja az információt. A biztonságot nyújtó édesanyától, kinek anyaméhe fizikai létet biztosít és Ágnestől, aki a gyermek lelkéhez énekel, spirituális útmutatást adva, mellyel tökéletesen kifejeződik a dal üzenete: van választásunk! Ha ebben a világban is, de nem kötelező ezzel a világgal együtt élnünk. Nem kell feltétlenül behódolnunk a társadalom által felállított normáknak, hiszen Isten nem ezért teremtett bennünket. A belső hang mindig megmutatja mi a dolgunk, s ha el is tévednénk a tudatalattinkra nagy nyomással nehezednek a felkiáltójelek, vajon megvalósítottuk e álmainkat? Nem váltunk e a felnőttkorral együtt rabjává az evilági létnek?Érdekességként megemlítjük, hogy Kékkovács Mara valóban az utolsó pillanatokban vállalta boldogan és hittel e szereplést, hiszen a forgatás után két nappal adott életet gyermekének.

Megint négerrel (pc-ül: vendégművész) dolgoztattam, de legalább bevallom. Nem az ihlet meg a témák fogynak ki alólam, csak igyekszem színesíteni a blogot. Szegény "négerem" azt hitte, hogy ezzel elmarom azt a néhány anyukát, akik a babahordozás finomságai miatt kattintanak ide néha, de szerintem csak visszahívjuk azokat, akik pont a babás témák miatt hanyagolták a blogot. Kedves szerzőmet kérdeztem, milyen néven szeretne itt futni, amire először a "kedves ismerős" megszólítást javasolta, mire én sms-en keresztül harsányan kiröhögtem, úgyhogy maradtunk a Sten-nél. Én nagyon élveztem a posztját, de nem tagadom, hogy ez a néger nekem kicsit kínaiul beszél... A poszt illusztrációi részben saját archívumból származnak: apai nagyapám, H. Bertalan látható rajtuk. A régebbi 1940 körül készült Szekszárdon, a Lehel utcában, a két újabb pedig 1958 körül egy kirándulás alkalmával. A másik 2 képet személyesen Sten bocsátotta rendelkezésre. Ő majd elmondja, mi látható rajta. Jó szórakozást!

 

- Leporoltam a családi fénykép archívumban talált mocis képeket. Írsz róluk valamit a blogomba?
- Ja, ja, szívesen! Hangzott a válaszom egy fél éve.
Akkor még nem tudtam, hogy kicsit túlvállaltam magam.
Ez az egész motoros téma csak egy nagyon szűk réteget érdekel, fogalmam sem volt, hogy mi az a blog, mi a frászt írjak bele, elkerülendő a törzsvendégek tömeges elvándorlását. Először arra gondoltam, hogy egy kis lapításos-sunnyogással elkerülhetem a szívességet.
Majd januárban, mikor elolvastam a decemberi bejegyzést, elolvastam újra, meg még vagy hétszer. Bevallom megérintett, és akkor érett meg bennem igazán, hogy eleget kell tennem a felkérésnek, írnom kell.

Az urbánus legenda szerint a nagypapi van a képeken, meg a Méray Puch 500-a, a másikon meg a D Csepelje. Elkezdtem nézegetni a régebbi fényképet, azt a katonásat. Forgattam, jobbra-balra, de úgy voltam vele, mint az egyszeri ember az állatkertben a zsiráf ketrece előtt. Márpedig ilyen Puch nincs is. Felcsaptam hát vagy egy fél tucat szakkönyvet (már csak az illatuk, az olajos kéznyomok és évtizedes bejegyzések miatt is sokkal hangulatosabb bennük keresni, mint gugliban), és felállítottam a diagnózist, miszerint a moci semmiképp nem lehet Puch. Sokkal inkább egy Zündapp DB250. Ez ugyan nem megdönthetetlen dogma, de szerintem így van.
Igazolásképpen szakmai konzíliumot folyattam SCs barátommal, akiről annyit kell tudni, hogy szerinte 40 évesnél fiatalabb jármű nincs is, és igenis Anglia közel van, de Svédország legészakibb pontja sincs messze egy Pannónia vagy egy Csepel nyergében…
 

 

...Szóval SCs megnyugtatott, szerinte is Zündapp. Mivel és vakon hiszek neki, ezek után már majdnem biztos hogy Zündapp.

Szóval a Zündapp és délceg lovasa olyan harmóniában mosolyognak ránk 70 év távlatából, mint ha csak egy mai magazin precízen megszerkesztett címlapján lennének. Nagypapi büszkén üli meg a vaskecskét, mintha ez volna az élete. Olyan snájdig, van stílusa. Érdekli is őt, hogy tél van, hideg van? Na und? Mit neki ülésfűtés. Ott a bőrkesztyű meg a surranó. CD, rádió? Ott van a menetszél! És tényleg, mennyivel is jobb!  GPS-en szexisen suttogó szöszi hang? Minek? Ott van a válltatyó, benne a térkép. Nem merül le benne az akksi, és nem számolgat újra, ha a fasorban robogsz, ahol nincs GPS jel. Mondjuk olvasni, azt kell hozzá tudni.

Aztán eltelt két, történelmileg könnyen felejthető évtized. A legényből férfi lett, a 40-es években új Zündapp is már vagy 20 éves. Talán elveszett a háborúban, talán elvitték a németek? Ha nem a németek, akkor az oroszok. Ha egyik sem, akkor államosították (bocs, rekvirálták), hogy egy olyan embert szolgálhasson, aki azt jobban megérdemli. Az is lehet, hogy csak egyszerűen a MÉH telepen landolt, hiszen 20 éves „ócskavasból” lehet csak igazán a vas és acél országát építeni! Ez meg még a pengős békeidőkből származik, pusztuljon…

De akit egyszer megégetett a tűz, azt nem engedi el többet. Függővé válás ellen nem tehet semmit, a sóvárgás meg csak elemészti az embert belülről. Mit lehet tehát tenni?  A vágyat kielégítendő újabb vas kell - mondta az öreg, és hirtelen egy D Csepelbe lett szerelmes.

Konstrukcióját tekintve ez már sokkal korszerűbb, mint az öreg Zündapp. Nem hiába, húsz év az húsz év. És innentől már nem lehet érzelmek nélkül ítélkezni. Az öreg moci még vasbú volt-mondták a régiek, ami igaz ugyan a Csepelre is, csak nem mindegy, hogy milyenből. Szerintem az öreg vas még 20 évesen is jobb szerkezet lehetett, mint egy gyári-zsír-új Csepszon.  Az ’50-es évek iparosítási korszakában már ugyan idejét múlta, nem számított divatosnak. Retró érzés? Veteránozás? Ki halott akkor ezekről az úri huncutságokról? Kilógni a sorból? Sokkal kisebb kihágásokért is recegtek a népek. Akinek a háza elött megállt a fekete Pobjeda (autó) a fekete b őrkabátos smasszerokkal, annak már reszeltek…
A Csepszon olyan magyaros volt, tipikus gyári hibákkal (melegben megszorul, gyújtás kihagy, nyeregtartó lereped) de az összes hibájával együtt is nagyon lehetett szeretni.
Meg aztán a nagyáruházban, meg a vidéki Áfész üzletekben is hozzá lehetett jutni, akár OTP-re is. Itt a "lehetett kapni"-n van a hangsúly, ne feledjük, az 50-es évek végén, a hiánycikk korszakban a kávé az cikória, a ruha az konfekció, banán, narancs csak a képes lexikonban, TV minden bérházban egy, autó halandóknak elérhetetlen (kivéve céges kiutalás, fekete börkabátosoknak)

A D Csepel sima Csepelként született Csepel szigeten az ex-Weiss Manfred gyárban. (Na az is egy érdekes történet, de egy biztos, hogy a brit és amcsi repülőgépek nem véletlenül bombázták gyárkomplexumot 40cm magasságúra. Jó ez egy kicsit túlzás, de a komcsi szombatnak és túlóráknak köszönhetően ’49-ben már újra gyártottak, ahol már nem Weiss Manfred ex-vasgyáros volt a tulaj…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán a Csepelt leváltotta a Danuvia, és a Pannónia ( véglegesen 1973-74-ben fejezték be a motorgyártást Csepelen, tipikus KGST történet ez is, ha motor, vagy turmix, akkor NDK, ha sportcucc, akkor Csehszlovákia, ha busz, akkor Ikarusz). Másrészről kellett még a gyártókapacitás a fellendülő belkereskedelemnek is (bili, babakocsi, lábas), Csepszon gyártása ment Diósgyőrbe, ahol újra keresztelték, és a „D” vezetéknevet kapta. Aztán ócsítani is kellett, meg „belföldre a parasztnak minden jó lesz az alapon” előkerült a jó öreg már ’40-es években sem divatos, olcsó fekete festék, amivel a jó drága, igényes békebeli krómot lehetett helyettesíteni a kormányon és a keréktárcsán is. Minek az a flancolás, meg csillogás? Szerintem a költséghatékonyság alatt a tervgazdálkodásban a gyártmány(vissza)fejlesztést értették.

De nagypapi ezt is nagyon szerette, simogatta, sokszor szétszedte (kellett is szerintem- néha egy kis megszorulás a kánikulában, vagy egy kis vasárnap délelőtti gyújtásállítás)
A nagypapi minden bizonnyal pedáns ember volt. Ezt bizonyítja a tanksapka alatti filckarika is. Rázós úton nehogymá’ pecsétes legyen a nadrágra kifolyt a benzin miatt! Meg aztán a tank közepén lévő térdgumi, aminél combbal kell szorítani a motort az eszeveszett száguldás alkalmával (60-70kmh a vége úgy kb 50kmh az utazója) nem benzinálló gumiból készült. Hagyjuk elporladni idő előtt? (Van olyan gyűjtő, aki képes volt egy komplett motort venni, mert volt rajta egy pár sérülésmentes tankgumi. )

De hogy jön ide a saller? Na ez az.
A Zündapp első villájának közepére csavarozott eszköz, ott a keréktengely, és a himba között, az az. És az mire Jó? Annak idején volt a makadámút, meg a lovakból hulló patkószegek, meg azok a régi gumik sem voltak annyira ellenállók. Defekt pedig volt gazdagon. Anno nem volt még hidegvulkanizáló, Tip-Top folt, volt helyette azonban nyersgumi plecsni és egy kicsi, satura hajazó tárgy, a saller. Felkészült versenyzők a lyukas gumira rászorították a nyersgumi foltot a sallerral, közé került még a saller tálca (benne egy spiritusz kockával). Azt meggyújtva úgy felhevítette az egész sallert, hogy a plecsni rávulkanizálódott a gumibelsőre.  Hogy az égést serkentendő, vagy azt követően a hűlést elősegítendő, nem tudom, de célszerűen fej felett köröztek a belső gumira csavarozott sallerral.
Jaj annak akit eltalált...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felirat a Hortobágy bejáratainál:

Én rajtam jutsz a magyar Szibériába

Én rajtam át oda, ahol nincs igazság

Egy őrült elmét vezette gonoszság

Keleti cinizmus emelt perverz kéjjel

Az ős gyűlölet és fő butaság

Én egykorú leszek minden lénnyel

Ez a vágyam és reményem

Ki itt belépsz vak légy, hogy eszménk éljen.

 

Dante-Babits után szabadon

 

(a kép 1942-ben készült)

Ezt az írást egy sárga borítékon találtam. Benne 2 levél volt. A boríték nem is a 2 levélhez tartozott, de valahogy összekerültek az idők folyamán.

Mindkét levelet anyai nagyapám írta. Róla írtam az előző bejegyzésemben, hogy 1956-ban halt bele a betegségébe. Talán a hullámvasút pályájának legalján, amikor már mindenét elvették. A családtól úgy tudom, Ausztiába akarta vinni őket, de nagyanyám nem akart menni a gyerekek miatt.

A levelek a kitelepítés ideje alatt íródtak. Az elhurcolásukról írtam már korábban, meg arról, hogy mit hagytak ott örökre.

 

 

 

 

 

 

1. levél, az Igazságügyminiszternek:

Miniszter Úr!

AZ 1951. évi október hó 22. napjáig mint betétszerkesztő bíró teljesítettem szolgálatot a szentgotthárdi járásbíróságnál, mely munkaviszonyomat a ... sz. határozat megszüntette. Munkaviszonyom visszaállítása iránt 1951. év végén, vagy 1952. év január havában benyújtott kérelmemre választ nem kaptam.

Minthogy munkaviszonyom megszüntetésének alapját képező deportálásom és személyes szabadságom korlátozása - az alkotmányos szabályok be nem tartásával, állampolgári jogaimnak sérelmével rendeltetett el, melyet igazságtalannak tartok, a Miniszterelnök Úr országgyűlési beszédjében foglaltak folytán kérem ügyem kivizsgálását, ennek alapján rehabilitálásomat kimondani, állásomba visszahelyezni és az 1951. évi október hó 22. napjától elmaradt illetményeim folyósítását elrendelni.

Kérelmem elbírálhatósága végett a tényállás- és indoklásképp előadom az alábbiakat:

Az 1951. évi október hó 4. napján a Budapesten élő két nagykorú leányomat, akik közül E1. V. éves iparművészeti főiskolai hallgató, E2. pedig ugyanazon főiskola tisztviselője volt, az Államvédelmi hatóság őrizetbe vette és jóllehet semmi néven nevezendő állam- vagy népellenes, illetve bármi más bűncselekmény szabályszerű eljárás során igazolva nem lett, tehát bírói eljárás mellőzésével - az 1915. évi október hó 21-én a Hortobágy Árkus-tanyai állami gazdaságban lévő munkatáborba internálta.

Minthogy még nevezett két gyermekem bűnössége esetén sem lettem volna felelősségre vonható, az Államvédelmi hatóság egyidejűleg az én és egész családom deportálását is elrendelte. Feleségemnek és négy gyermekemnek Szentgotthárdról 1951. évi október hó 20-án foganatosított elszállításakor én a ... sz. rendelettel, mint az akkori részleges és általános tagosítások vas vármegyei megbízottja azok telekkönyvi foganatosítását vizsgáltam felül az illetékes járásbíróságoknál és otthon sem voltam. Az 1951. évi október hó 22-én történt, illetve tervezett szentgotthárdi látogatásomkor már befejezett tények fogadtak. Lakásomat zárva találva a szentgotthárdi államrendőrséghez forultam felvilágosításért, ahol közölték családom deportálását ás távbeszélőn kapott utasítás alapján engem őrizetbe vettek, Debrecenbe kísértek, ahol minden kihallgatás nélkül 1951. évi december 5-ig az államrendőrség fogdájában vártam állítólag a Belügy- és Igazságügyminiszter sorsomat illető döntését, mely a már Hortobágyon lévő családomhoz való szállítás elrendelése volt.

Nem kívánok a hortobágyi lakás-, bánásmód és munkakör részleteivel foglalkozni, csupán azt kívánom megjegyezni, hogy a debreceni államrendőrség őrizetében mint a hortobágyi munkatáborban még most is tartó helyzetemet egy tisztességes és becsületes életet élt, valamint három évtizedet meghaladó jogászi múltra visszatekintő bírót és nagy családját méltatlanul ért olyan sérelemnek tartok, mely a Miniszterelnök Úr országgyűlési beszéde után a legmesszebbmenő elégtételre jogosít.

A fentiek figyelembevételével kérem Miniszterelnök Urat szíveskedjen az eljárást sürgősen foganatosítani és rehabilitásom tárgyában hozandó döntését lehetőleg visszatelepítésem foganatosítása előtt velem közölni.

Hortobágy, 1953. évi augusztus hó 2. napján

Tisztelettel: Dr. G. E.

A 2. levél piszkozat egy másik, hasonlóan sikeres kimenetelű beadványhoz, ezúttal a Lefelsőbb Államügyészség felé. Mellékletként ugyanúgy tartlamazza azt a listát, amit a másik bejegyzésembe bemásoltam.

A szentgotthárdi járásbíróságon beosztott betétszerksztő bíró voltam 1951. évi október hó 22. napjáig, s ebben a minőségben Vass vármegye birtokrendezési és tagosítási felelőseként működtem.

Az 1951. évi október hó 4-én Budapesten élő E1. és E2. utónevű gyermekeimet, akik Iparművészeti Főiskolai hallgató illetve tisztviselő volt, az Államvédelmi hatóság őrizetbe vette, majd október 20-án Hortobágyra történő kitelepítését rendelte el. Ezzel egyidejűleg családomat, mint határzónában mebízhatatlanná vált személyeket, mégpedig feleségemet további négy gyermekemmel együtt ugyancsak a Hortobágyra telepítette ki. Erről én - hivatalos kiküldetésben lévén - október hó 22-én történt látogatásomkor értesültem és lakásomat zárva találva - bár kitelepítésmre a rendőrségen rendelkezés nem volt - kértem családomhoz való kísértetésemet. Ez meg is történt, de csak 1951. dec.5-én és addig a debreceni rendőrség fogdájában vártam a belügy és igazságügy erre vonatkozó rendeletét.

Jelzett időpontokról nyolcadmagammal az Árkus Állami GAzdaságban lévő koncentrációs táborban voltunk és dolgoztunk 1953. évi szeptember hó 20. napjáig, amikor Hajdú Bihar vm. rendőrkapitánysága ... határozatával kényszerlakhelyhez kötöttségünket megszüntette.

Feleségem kitelepítésekor egy serdült és három serdületlen (9,7 és 5 éves) gyermekkel tartózkodott Szentgotthárd ... u. 41. sz. alatt lévő lakásomon, ahonnan (4 szoba, konyha, kamra, pince, gazdasági udvar, kert és bérelt föld) bútor, ingók, jószág és terményből a rendelkezésre álló rövid idő alatt 2 szekrényt, 1 varrógépet, kevés fehér- és ágyneműt, edényeket és más szükséges tárgyat, kevés élelmet, egy Telefunken gyártmányú 6 lámpás, gramofonos rádiót, és egynémet gyártmányú 3-9 fényerő Tessur lencséjű, önkioldós sportfényképező gépet tudott csak magával vinni.

Tudomásom szerint feleségem elszállítása után Szentgotthárd község tanácsa lakásomat, illetve ottmaradt minden ingóságaimat felleltározta és társadalmasította, illetve az igénylőknek kiadta, valamint lakásomba Dömötör Miihály akkori tanácsalenök költözött be- haszonbérelt földem függő termését pedig állítólag a haszonbérbeadó Bük Imre bejelentés és leltározás nélkül vette birtokba.

MInthogy ingóságaim társadalmasítására illetve elkobzására törvényes rendelkezés nincs és a községi tanács ezen intézkedése jogtalan volt 1953. okt. 7-én ajánlott levélben kértem, hogy ingóságaimra vonatkozó leltármásolatot és az intézkedését velem közölje. Ezt követőleg megbízott útján ezen kérésemet megismételtem, de sikertelenül, mert Béres ... akkor községi tanácstitkár, jelenleg járási tanácstitkár azzal a kijelentéssel "az ingók el lettek kobozva és ki lettek utalva" a kérést elutasította. Dömötör Mihály volt tanácselnök, selyemgyári segédmester a nála lévő ingók visszaadását nem utasította el, de ilyen irányú felsőbb utasítás nélkül nem teljesít. Bük Imre haszonbérbeadó pedig a leszedett függő termés megtérítése iránti kérelmemet ugyancsak nem teljesíti.

Tekintettel arra, hogy ingóságaim jogtalan elkobzása és visszaadása miatt a községi hatóságnál a folyamatba tett eljárásom Béres ... elutasítása folytán sikertelen volt ezennel panasszal élek és kérem, szíveskedjék az ügyet kivizsgálni s ennek eredményeképpen az ingóságaim visszaadását elrendelni.

Végül kérem a feleségem által elvitt fentebb jelzett rádió és fényképezőgép tekintetében pedig, melyet okt. 21-én az Árkus tanyai rendőrörs vett letétbe, utóbb 1952. május közepén a debreceni megyei rendőrségre, s onnan a bizományi lerakatba szállított, - visszaadását elrendelni.

Ménesmajor, 1954. június.

Dr. G.E.

A történet vége mesébe illő: mindennek bottal üthették a nyomát.

1. kép: 1933. április, Orosháza: a nagylányokkal

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2. kép: 1936. szintén a nagylányokkal

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3. kép: 1954. szeptember: a kicsikkel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

1928 vége, József Attila


Megállna így magában is ez a bejegyzés, de nem állhat, hiszen csak eszköz, mankó. Nem volt elég 3 év sem a megfelelő szavak megtalálására. Mert hát az idő mégsem olyan kitűnő gyógyító, mint amilyennek a marketingje alapján hihetnénk, ez csak sovány vigasz. Elég egy egyedül eltöltött óra vagy egy illat, egy fotó, és a tegnapunk itt jelentkezik, majd kiesik a padból. És persze nem csak a szépre emlékezünk, minden bölcsességet a slágerekből kell megtanulnunk?! De ami nem szép, arra elég, ha én emlékszem. A szépet pedig talán életre kelti néhány kép a múltból.

1942-ben megszületni elég merész döntés volt. Se előtte, se utána nem volt egy leányálom az élet. Modern nő lévén, megnéztem, találok-e valamit róla valahol a neten. Egyetlen bejegyzést találtam, az Árkus tanyai munkatáborba 1951-ben elhurcoltak névsorában olvasható a neve. Felette meg alatta a szülei és a testvérei neve olvasható, 4. gyermeke volt a családnak, volt 3 nővére, 1 húga és egy öccse, mind élnek.

Édesanyja szép, elegáns asszony volt, a lányai mind örökölték is ezt a szépséget.  Rántotthúst ettünk nála mindig és mivel gyűjtötte a Fülest, az összes képregényt nála olvastam iskola után. Öreg korában eltette a nájlonzacskókat, biztos kelleni fog még valamikor.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Édesapja, akire annyira hasonlított, nem volt velük sokáig, 1956-ban meghalt rákbetegségben. Talán a kilátástalan küzdelem miatti keserűség is hozzájárult a halálához.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy én is sértetten veszem tudomásul, ha valaki egy általam buzgón olvasott blogot elhanyagol (Mi az, hogy nincs hetene két új bejegyzés????), úgy nekem is számolnom kell az olvasók elkopásával, hja kérem, alkotói- meg világválság, egyik hihetőbb, mint a másik. De hagyjuk ezt. Egy témában azért magyarázattal tartozom az utókornak, vagyis, hogy mi lett a hordozóárusítós biznisszel.

Nos: egy hamisítatlan magyar sztori eredményeképp olyan gyorsan illant el a hordozóárusítás, mintha meg sem történt volna. Tanulság? Van. De a befuccsolásnak az okai rettentő prózaiak, aki nem hiszi, próbálja ki saját maga. Már aki meg tud bírkózni azzal, hogy sokan a szellemi termékeket simán lemásolják és sajátként adják el (Ámerika messze van, biztos nem fog nekik feltűnni, ha ugyanolyat gyártunk, legalábbis kinézetre...), aki bátran felveszi a harcot a postával ill. az USA-ból érkező vámügyek mindenható uraival, illetve akit nem érint érzékenyen, hogy mostanában mennyit fizettünk 1 dollárért. 

Csöppet részletezve: a copy-biznisz volt az egyik oka, hogy úgy láttam, nem érdemes tovább foglalkozni a kitűnő minőségű amerikai Kozy Mei Tai babahordozó magyarországi árusításával. Történt ugyanis, hogy valaki meglátván ezt a bevallottan egyszerű vonalvezetésű de kiváló eszközt, úgy gondolta, hogy ezt bizony ő is meg tudja csináltatni. Nem baj, hogy centiről centire megegyezik az eredetivel, nem baj, hogy az összes részlete másolat, és az sem baj, ha még a logó is emlékeztet valamire... Hogy ez a kitűnő üzleti ötlet erősen sántít mindenféle szempontból - segítek: jog, etika, minőség -, az sem baj. You can do it. És tényleg. Mert nagyot álmodni. Ez engem egy ideig nem is zavart. Nem kell, hogy engem minden zavarjon. Aki picit is utánaolvasott, meliyk hordozó milyen, tanácsot kért és kapott különböző fórumokon (nekem email, babahordozó klub vagy a mamami fóruma), az tisztában volt vele, hogy milyen babahordozót érdemes venni. Aztán kezdtem rájönni, hogy bizony nem mindenki rendelkezhet olyan információkkal, ami nekem evidencia. Szóval azt meglátja és megveszi. Tanácsadás nélkül. Összehasonlítási alap nélkül. Felmerülő kérdések nélkül. Ugye emlékszünk, hogy a babaellátás körüli biznisz az, amiben minden vacakot el lehet adni? Ez valahogy hagyományosan így alakult. Ez több szót nem érdemel, ugorjunk.

Milyen vidám dolog is az, amikor az ember vesz valamit USA-ból, kifizeti az árát, kifizeti a postaköltséget meg a biztosítást (itt szeretném beszúrni, hogy a postaköltség kifizetése nekem azt jelenti, hogy fizetek azért, hogy elhozzák a címemre a pakkot), majd heteket vár arra, hogy a vámosok legyenek kedvesek arról értesíteni levélben, hogy fáradjak be az Orczy térre érte, és vegyem át a csomag értékének 20%-a + kezelési költéségért. Azt már csak mellékszálként mondom, hogy olyan még nem volt, hogy ne nyitották volna ki valamelyik csomagomat a tisztelt hatóságok, a duma mindig ugyanaz: 10 dekával több/kevesebb volt a súlya, mint amit az amerikai postán rástempliztek. Aláírom, hogy nem emelek kifogást vagy... Ja, aláírom, adj egy tollat. Gondolkozzunk: simán beveszem, hogy nem genyózásból vagy kíváncsiságból bontogatják a csomagjaimat, persze, lehet, hogy valaki beletett vagy kivett belőle 10 deka párizsit, vagyis marihuánát, vagy mittudomén, mit szoktak csempészni a szakemberek, de könyörgöm: MINDIG van eltérés az én csomagjaimnál, nem lehetséges, hogy ha a milliónyi USA-ból jött csomagnál, ami a posta praxisában előfordul, mindig van egy ilyen pici eltérés (erre következtettem a nagy eszemmel), akkor ez a magyar meg az amerikai postamérlegek szokásos kis hangyányi eltérése? Tárázzátok már be! No de nem is ez volt a lényeg. A végső csapást a legutolsó csomagom körüli kavarás mérte a komoly üzletemre. Ami ebben jött, az már nagyrészt előre el volt adva, tehát türelmetlen vevők vártak a jussukra, megértem. Ez a pakk november 25-én beérkezett az Orczy térre, naná, hogy nem Budaörsre. Ezt a feladótól tudom, nem a hatóságtól. December közepén azért már elkezdtem pöttyet türelmetlen lenni, és hívatlanul befáradtam a nyolcba, reggel nyolcra. Ragszámomat lobogtatva sikerült megtudnom, hogy a kollégák még rá sem néztek a cuccra, de hátha a panaszirodás kolléganő (ő is kedves volt, szó se róla) többet tud. Ő azt mondta, fáradjak ki és megpróbál utánanézni. 1 óra múlva megint bekopogtattam, hogy tessék mondani, legalább egy kedvezőtlen választ esetleg kaphatnék? A néni elkérte a számomat (haha, azóta is hív), és én akkor még beértem a munkahelyemre. No de 5 nap múlva megint úgy gondoltam, hátha történt már valami, és már ismert terepen (ragszám-ablak, panasziroda-ablak) vágtam újra neki a kalandnak. Szürreális várakozás vette kezdetét. Aki izgul, annak elárulom, hogy 4 óra után (szabi kivéve időközben) megkaptam a csomagot. De addig fantasztikus élményekben volt részem. Ahol én álldogáltam, onnan kiváló rálátás és -hallás nyílt a Hatóság fehér nájloninges embereire. Az rögtön kiderült, hogy a Zsenya a főnök, ő határozta meg, hogy melyik poénon leht röhögni. Érezhetően káromkodni is csak akkor és akkorát szabadott, amennyit a főnök megengedett. Szólt a háttérben a Juventus, Tibiék megbeszélték a tegnapi bulit, Feri meg a vadhúsrendelésről elmélkedett. Időközben belépett az Ica, akin a Feri pulóvere volt. A pár óra alatt csak néhán valódi ügyintézés volt, de akkor Zsenyáék arculata egységesen váltott hivatalosra. Elfeledkezve arról az apróságról, hogy az irodájuk üveg-és papírfalú, vagyis amit privátban nyomnak, azt ugyanúgy mindenki hallja. A katarzist azonban Editke jelentette. Editke a szomszéd irodából jött át ügyintézni, vesztére. Ahogy kivettem a sztorit, ők valami ősellenségek lehettek, mármint a két osztály: a vámügyintézők és a vámspedesek. Zsenya először csak finoman bazmegolt, amikor Editke az orra alá tolt egy számlát, mert az állítólag tegnap még nem magánszemélyre szólt és nem ajándék volt. Editke fásultan tiltakozott. De Zsenya érezte, hogy eljött az ő pillanata: sokszor egymás után cifrázva fejtette ki a szerencsétlennek, hogy nem kell őket hülyének nézni, már múltkor is ezzel akarta őket át...ejteni a Sanyi, hogy megváltoztatott egy számlát. Editke ekkor még azt hitte, szabadulhat, zavartan mosolygott, és mondta, hogy akkor ezt inkább beszélje meg a Sanyival, de Zsenya folytatta, egyre hangosabban: Most ezen te nevetsz? Szerinted ez vicces??? Ez volt az a pillanat, amikor próbáltam láthatatlanná válni. Hát ilyen vidáman telt el a 4 óra. A valóban kedves hölgyek időközben valóban elérték, hogy vámkezeljék a pakkomat, így némileg kimerülten, de boldogan térhettem haza.

Ja, az utolsó érv a rolólehúzás mellett? Semmi extra, egyszerűen nullára jöttem ki belőle...

Ami megmaradt, az 2 Kozy:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Viszont továbbra is szívesen állok rendelkezésre Babahordozás-tanácsadás ügyében, illetve továbbra is rendelhettek tőlem BambinoMio textilpelenkát, a tanácsadástól itt sem kímélek meg senkit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fejlődünk! Fejben, létszámban... A blogban már többször említettem, hogy van egy jó kis közösség, amely immár a kluboknak köszönhetően cseppet sem virtuális: ez a Mamami fóruma. Itt beszélgetünk, cserélgetjük és csiszolgatjuk az eszméinket. Innen került ki egy kis csapat - hordozó anyukák, akik mellesleg tanárok, közgazdászok, gyógyszerészek, stb.- , akik lelkes munkájának köszönhetően most első alkalommal Magyarország is képviselteti magát a Nemzetközi Babahordozó Héten saját programokkal. Íme a hirdetmény:

2008. november 12. és 18. között a világ számos országában rendezik meg a Nemzetközi Babahordozó Hetet. A mamami közössége színes programsorozattal csatlakozik a kezdeményezéshez.

A hordozás a kisbaba és kisgyerek szállításának praktikus módja, sokaknak életformájává is vált. Megkönnyíti a babára való ráhangolódást, erősíti a kötődést, felébreszti az ösztönöket. Ez az örömteli közelség kielégíti a gyermek elemi igényét, hogy változatos ingerek érjék a szülő testének védelmében. Az anyának szabad a két keze, végezheti napi teendőit, és közben a babának sem kell lemondania a testközelségről. A jól megválasztott, helyesen használt hordozóeszköz harmóniában van a kisbaba anatómiai adottságaival. A szülővel való együttmozgás segíti a csecsemő egyensúlyérzékének és mozgásának fejlődését.

A Babahordozó Hét magyar szervezői sokat köszönhetnek a hordozásnak, ezért élményszerűen szeretnék megmutatni, hogy:

• a hordozás mennyire megkönnyíti az életet,
• mennyi örömöt lel a testközelségben baba és szülő egyaránt,
• milyen szabadság rejlik a babázás hónapjaiban,
• nem csak az anyák hordoznak,
• a hordozókendőn kívül is vannak szemgyönyörködtető, könnyen megköthető, egyszerű, akár otthon is elkészíthető hordozóeszközök!

Ma már Magyarországon is a babakelengye része a hordozókendő, de sokan nem tudják, hogyan kössék meg. A Babahordozó Hét programjain gyakorlott szakértők pontos információkkal, tanácsadással segítik őket.

A rendezvények helyszíne a budapesti Tranzit Art Café (a Kosztolányi Dezső térnél, az Ulászló-Bukarest utca sarkán).

A programról:

• November 12-én, a hét nyitásaként hordozó szülők villámcsődületet (flash mob-ot) tartanak a budapesti metróban, és egy köztéri szoborra játék babával hordozókendőt kötnek.
• A hetet dr. Ranschburg Jenő nyitja meg november 13-án 16:00 órakor a Tranzitban. A megnyitó után hordozós divatbemutató lesz.
• November 13. és 18. között minden délután 16:00 órától meghívott szakemberekkel beszélgetünk a hordozáshoz kapcsolódó témákról, például a kötődő nevelésről, a szoptatásról, a környezettudatos életmódról. A beszélgetések előtt és után tapasztalt hordozók segítik a kezdőket.
• Az egész héten látható fotókiállítás bemutatja a babahordozás sokszínű világát.
• November 18-án a Babahordozó Hét zárásaként szakemberek (pl. gyermekpszichológus, hordozási szakértő) beszélgetnek a csecsemők valódi igényeiről.

 

Kicsit kihasználom a saját blogomat arra, hogy dokumentáljam hordozós történetünket képekben: hordoz a család...

A Kozy MT-ról az előző 2 bejegyzésben olvashattatok. Az egyikben a Kozy-ról általában a legfontosabb tudnivalókat foglaltam össze, a másikban pedig a lehetséges printekről láthattok képeket, használat közben, illetve videokat a Kozy MT használatáról.

Ez az aktuális raktárkészlet - nagyképűen szólva. Vagyis most ezekhez lehet hozzájutni 2008. december 4. hetében. Az összes XL pántos és mindegyikhez van Kozy táska is:

 1. York natúr pántokkal

 2. Countryside natúr pántokkal

 

 

 

 

 

Úpdétként olvassátok a december 29-i bejegyzésemet... 

Ebben a bejegyzésben láthatjátok az összes lehetséges Kozy Mei Tai dizájnt. Az összes modellt Virginia állambeli városokról nevezték el, hiába, lokálpatrióták, mint mi...

1. Appomatox

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2. Banister:

 

 

 3. Bremo Bluff:

 

 

 4. Chesapeake:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 5. Countryside:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mesélő címet kapott ez a bejegyzés, talán ki lehet találni, miről is szól.

Ha mégsem, finoman célzok rá: amennyiben az eddigiek alapján valakinek megnyerte a tetszését a Kozy Mei Tai (MT), és ebben szeretné hordozni 3 hónaposnál idősebb babáját, akkor nem kell nagyon messzire mennie, mert a MT beszerzését oly módon megoldhatja, hogy rákattint a bejegyzések elején található "futballistafeleség" nick-re és ír nekem egy rövidke üzenetet.

Rengeteg szó esett már ebben a blogban a babahordozásról, és azon belül is a Mei Tai-jal történő babahordozásról. Nekem, bár van kendőm is, máig a Mei Tai a fő hordozóeszközöm. Immár a Budaörsi Babahordozó- és Textilpelenkázó Klubban (röviden: a Klub) is sokféle hordozóeszköz kipróbálható, kölcsönözhető, többek között 2 Kozy is, az egyik a sajátom, a másik pedig a Kozy amerikai gyártójának adománya Klubnak.

Nem ismétlem azokat a fontos tudnivalókat, amiket már leírtam a blogon, egyszerűen belinkelem ide, és így részletesebben is utána lehet olvasni. Írtam már arról, hogy mire is jó a babahordozás, és arról, hogy mi is az a Mei Tai és hogyan kell használni.

Egyébiránt pedig egy kis speciális leírás a Kozy Mei Tai-ról:

A Kozy Mei Tai-t évekkel ezelőtt egy amerikai, pontosabban egy Virginia állambeli négy gyermekes anyuka, Kelley Mason alkotta meg, az eredeti, ázsiai Mei Tai alapján. Ő kezdte el varrni saját kezűleg, ő találta ki a jellemző részleteket, fejlesztgette, tesztelte. Eleinte csak a szűkebb környezetének varrt, aztán kiderült, hogy egyre nő a hordozó népszerűsége, ezért üzletet csinált belőle: WAHM lett. A WAHM a work at home Mom rövidítése, vagyis otthon dolgozó anyukát jelent. Külföldön ez egy egyre népszerűbb módja azon anyukák pénzkeresetének, akik legfontosabb dolguknak gyermekeik nevelését tekintik, és hosszú távon otthonról végezhető munkával szeretnék kiegészíteni jövedelmüket. A Kozy-t ma már varrónők varrják és nemzetközi disztibútorokon keresztül értékesítik. Ennek ellenére ez megmaradt egy kicsi, barátságos, emberi léptékű vállalkozásnak, amelynek minden lépését családtag felügyeli. Az általuk gyártott MT , a Kozy sikerességét sokféleképpen lehet lemérni: külföldi, kapcsolódó honlapokon való ismertség (A http://thebabywearer.com című babahordozó honlapon és fórumon regisztrált felhasználók 149 értékelést olvashatnak a Kozy MT-ról angolul), folyamatosan növekvő eladási számok, vagy akár a mindig fel-felbukkanó másolási hajlandóság.

A Kozy Mei Tai babahordozó az USA-ban az egyik legismertebb és legnépszerűbb Mei Tai: az ázsiai eredetű Mei Tai modern változata. Nem csak a baba kényelmét és ortopédiailag helyes testtartását biztosítja, hanem a hordozó személy számára is egy egyszerűen használható, kényelmes babahordozó. Univerzális méretű, vagyis a baba 3 hónapos korától totyogó korig használható, elöl, csípőn  és háton hordozáshoz, és bármilyen testalakatú hordozó személy használhatja, hiszen a pántok megkötésével a hordozó egyénileg méretezhető.

Főbb jellemzői:
- nagy, biztonságos, babát körülölelő, testét minden ponton megtámasztó
  "body", vagyis a hordozó teste.
- széles, megfelelően párnázott és univerzális hosszúságú vállpántok
- párnázott és megfelelő fejtámaszt biztosító, lehajtható ívelt fejrész
- terhelhető és stabil szövésű előmosott erős vászonanyag
- a pántok végén kis rejtett zseb apróbb tárgyak tárolására
- 30 fokon mosógépben, mosóhálóban mosható, fellógatva szárítandó. Vasalható
  a teljes száradás után
- XL pánttal kapható, ami bármely testalkatra illik, bármekkora baba
  hordozásához megfelelő.

A Kozy Mei Tai-hoz Kozy táska is jár. Ez egy válltáska, amiben a Kozy Mei Tai mellett elfér a baba többi holminja is, pelenka, pótruhák. A táska kívül gyönyvászon, belül vízhatlan anyaggal bélelt.

A Kozy Mei Tai két színű erős, robosztus vászon anyagból készül: fekete és natúr színű. A képeken látható anyagok a body külső részén található dekoranyagok.

Folyamatosan van Kozy, de ha mégsincs pont olyan, ami tetszene, akkor rendelhető, és 3-4 hét alatt itt is van.

Ilyenek a dekoranyagok:

Appomatox:

Banister:

Bremo Bluff:

Chesapeake:

Countryside:

Haysi:

Hillsville:

Keeling:

Merrifield:

 

 

 

 

Quantico:

 

Regency:

Rich-patch:

 

 

 

 

Ridge:

Spotsylvania:

Stony creek:

 

 

 

 

Tidewater:

 

Valentines:

Victoria:

Waverly:

Williamsburg:

 

Windsor:

 

 

 

 

 

York:

Zuni:

 

 

 

 

Következő posztomban a Kozy MT használatáról töltök fel videokat.

Megint megkísértem a sorsot, és fotókat, ill. videokat próbálok ágyazni a posztba... Ugyanis az előző bejegyzés szerkesztés fájó nyomokat hagyott bennem, miután rengeteg időmet vette el, viszont szinte élvezhetetlenül amatőr-ronda lett. Ezért hát most nem cicózok a képfeliratokkal, hanem megkapjátok ömlesztve...

Ezen kívül a klubban készült, hordozási, kötési kisokos videokat is közkinccsé teszek, ha valaki lusta lenne a youtube-ra kattintani, no, itt minden eddigi video-t megtalál.

Előző posztomban a 6. klubtalálkozóról készült összefoglaló video-t nézhettétek meg. Most lássuk a többit! Először vegyük a hordozókendővel készült kötéseket:

1. FCC (Front cross carry), vagyis elöl kereszt egy Didymos kendővel:

2. FWCC (Front wrap cross carry), vagyis zsebes elöl keresztezett kötés Didymos kendővel:

 

3. Rucksack, vagyis batyu (háti hordozás) Lana kendővel:

Restanciám van megint, íme a vezeklés: a rég megígért beszámoló a 6. Babahordozó- és Textilpelenkázó Klubról, Budaörsön. Mentségemre szolgáljon, hogy mióta levették vállamról a házigazdaság mellett elég nehezen végezhető fényképészi kötelességet, azóta a rendes fotós kollégák műveit már réges-rég megcsodálhatjuk a fórumunk megfelelő topikjában, úgyhogy ez a beszámoló csak amolyan szemezgetés, önmagam szórakoztatása.

Nehéz összefoglalni, mennyi minden változott és fejlődött azóta, hogy fél évvel ezelőtt 6 másik anyukával együtt viháncoltunk akkor még visszafogottan és jólnevelten a budaörsi Régészeti Múzeum piciny szobájában és gyönyörű kertjében. Többek között ez a kis közösség, aki a mamami.hu fórumán tartja egymással a kapcsolatot, belehúzott és elkezdett egyre nagyobb értelmet adni ennek a kezdeményezésnek. Újabb és újabb érdeklődők jöttek virtuálisan, egyre több emberhez jutottak el a net révén az általunk fontosnak tartott gondolatok, sokan kaptak segítséget a hordozás és a textilpelenkázás témájában, miniklubok alakultak kézműveskedés céljából, babák születtek, pocakok nőttek, barátságokat találtunk.

Ebből most nem is tudok viccet csinálni, mert egyszerűen komoly és szép dolgok ezek: végigkövetni egy hasznos és nemes cél érdekében szerveződő, önmagát építő, összetartó, nyitott és segítőkész közösség fejlődését igazán megható számomra. Ki gondolta, hogy a júliusi klubra épp hazalátogatnak külföldön élő kolleginák, Magyarország igen távoli szegletéből is nagy lelkesedéssel érkeznek apukástul, és Budapest dzsungelén is átverekedik magukat a pici babáikkal az anyukák, csak azért, hogy együtt tölthessünk néhány aktív órát...

A nagy érdeklődésre való tekintettel helyszínt kellett váltanunk, sokak bánatára: sajnos a Múzeumot kinőttük. De félelmeim alaptalanok voltak, a tornaterem sok szempontból nagyon jó döntésnek bizonyult: nagy, zárható ajtaja van, mindenki egy kupacban, mégis mini-csoportokban maradhat, és a különböző "témáknak" is lett helye a sörpadokon. A tornamatracok pedig jó szolgálatot tettek "Fetrengőként" a piciknek és "Ugrálóként" a nagyobbaknak. Témák alatt értem azt, hogy külön zugokat rendeztünk be a kajáknak, a saját hordozóknak, a klubos hordozóknak, a saját készítésű textilpelenkáknak, a könytárnak, stb. Magyarázatot kíván a klubos hordozó és a könytár: a klubnak már jó néhány hónapja gyűjtök kikölcsönözhető hordozóeszközöket, van már rengeteg, amit ajándékba kaptunk gyártótól, tulajdonostól, ezeket kölcsönözzük ki 1 hónapra klubtól-klubig az érdeklődőknek. A könyvtár pdig pont azt takarja, amit jelent: Évus jóvoltából tényleg lett egy kis könyvtárunk. Érdeklődési körünkbe és témába vágó komoly könyvek alkotják a gyűjteményt, amelyet a tagok dobtak össze és a művek nem meglepő módon 1 hónapra kölcsönözhetők.

A 6. klubtalálkozón már elismerésre méltó technikai háttér is jelen volt: kis közösségünk egyik aktív férfitagja videokat is készített és vágott össze, valamint hozzáillő zenei aláfestéssel látta el. A mamamimedia video-i (gyűjtemény növekvőben) itt találhatók. Én most az összefoglalót rakom ide, nézzétek, hallgassátok, élvezzétek:

 

Azért néha sokkal-sokkal jobb dolgoztatni, mint dolgozni... Bár van, aki munkaként tekint a különböző hasznos tartalmak, megfelelő emberek megtalálására. Ha ez így van, akkor jelentem, megint dolgoztam! Ugyanis újfent egy kedves vendégszerzőt, Évust kértem fel egy olyan témának a rövid és közérthető, összefoglaló és kimerítő jellegű bemutatására, amiről én nem tudnék ilyen tudományosan értekezni. Én csak véleményt tudok róla mondani, bevezetőként.

Meglepő módon egyetértek vele. Hiszen mi is hasonlóan, természetesen "nevelünk", vagyis együttélünk a babával, a baba teremtette új helyzetben. Persze nem kell azt hinni, hogy mindig mosolygunk és a babás hétköznapok nem késztetik néha az embert "párnába sikításra" (köszönjük Livnek, hogy megalkotta ezt a kifejező kifejezést...), dehogynem. De ha ellenállunk egy helyzetnek és csakazértis az eddig megszokott kis életünket akarjuk a babával is megvalósítani, akkor egyrészt csalódni fogunk, másrészt gonosz kis módszereket (ez alatt pl. a sírni hagyás módszerét értem, ami móresre tanítja a kis latrot) kell alkalmaznunk. Nem tesszük. Inkább elfogadjuk ezt az új életet, figyelünk a babára, aki ha sír, akkor bizony akar valamit, és ez az esetek többségében mi vagyunk, nincs mese. Az ő világának a központja, a reménye mi vagyunk, abban bízik, hogy tőlünk megkapja, amire igénye van. Ételt, biztonságot, testközelséget, elfogadást.

A kötődő nevelés alapelveit a következőképpen lehetne összefoglalni kivonatosan:

A fotók a vendégszerzőt ábrázolják, jellemző, a témához kapcsolódó helyzetekben: az életében... Csak egy kakukktojás van, a cosleep-es kép. Arról a fotóról van szó, amely a mi ágyunkat ábrázolja, és ami történetesen együttalvásra lett barkácsolva. A baba (leánygyermek 8 hónapos a képen) kiságyának az egyik hosszú oldalát levettük és odarögzítettük a mi ágyunkhoz, és egyben azonos szintre hoztuk a kettőt. Köszönjük, jól alszunk.

És most következzen Évus írsa:

Sokat vitáztunk  Tracy Hogg: A suttogó titkai című babagondozási sikerkönyvéről és a mögötte megbúvó szemléletről a mamamin (ez az a fórum, ahol beszélgetünk).
Nem olvastam különösebben sokat ennek a felfogásnak az ellentétéről, a kötődő nevelésről (e témában lásd például dr. Sears könyveit vagy Liv blogját). Viszont valahogy mesterkéltnek és fölöslegesnek érzek több hagyományos babagondozási eszközt és jó tanácsot. Az órarend szerinti szoptatást, a mérleget, a külön szobát, a szoros napirendet, az alvástanítást és többé-kevésbé a babakocsit is. Ha félreteszem mindazt, amit a modern kor a babákról gondol és befelé figyelek, nincs kételyem, hogy a kisbabánknak a lehető legjobb így: szinte folyton testközelben, ráérősen, laza, a mindenkori helyzetnek megfelelő életritmussal. Aki fél, hogy elkényezteti a sok ölbevevéssel a babát, azt megnyugtatnám: csak az első két-három hónap a szinte folyamatos testközelség ideje. Juli lányunk négy hónapos, a nagy családi matracon a kezdetektől átalussza az éjszakát (vagy álmában szopik, nem tudom). És most már van olyan is, hogy nyöszörög, és semmi mástól nem nyugszik meg, csak ha letesszük a szőnyegre. Vagyis ha a fejlődésnek e következő fokára lép, szülői kezdeményezés nélkül is jelzi, hogy távolodni akar, és átmenetileg jobban érdekli a világ felfedezése, mint az anyja testközelsége.

Magam sem számítottam rá, hogy ennek a sorozatnak lesz egy 3. darabja is, de lett. Hozzászólásnak indult, de szerintem annál többet ér, több figyelmet érdemel.

Legújabb vendégszerzőm Noplisz nevezetű kommentelőm, akit tudtán kívül repít a világhír felé meghívott szerzőként történő fellépése a blogban. Itt most tessék odagondolni a nagyképű szmájlit a nevem mellé, bejegyzésben nem szívesen használom az emotikonokat, mert annyira azért igyekszem árnyaltan kifejezni magam, hogy lehessen érteni a szavak mögötti hangulatot is. A kommentek más, abban bátran használok szmájlikat, és erre bíztatom kedves hozzászólóimat is. Ez a szmájli-kérdés is Noplisz miatt merült fel most, mert megegyeztünk abban egy email-váltás során, hogy a keferágós szmájlit legjobb tudomása szerint ő találta ki, és kopirájtos, íme: ):{{  Nos, ez némileg összefügg azzal a ténnyel, hogy írása most nem a kisboltos poszt kommnetjeként jelenik meg, hanem önállóan, külön posztként. Ugyanis Noplisz olyan, mint az "Alice Csodaországban" című remekműben a Fehér Nyúl, aki az én meselemezemen Márkus László hangján megszólalva keresi a fehér kesztűjét, csak Noplisz a belépési jelszavát veszíti el folyton... De őt nem borsozza be a Borsos Hercegnő ezért, hanem ad neki egy bejegyzésnyi felületet...

Szóval Noplisz feladta a jelszavak megjegyzését, inkább írt nekem egy üzenetet, és abban leírta a hozzátennivalóját a kisboltos bejegyzésemmel kapcsolatban, olvassátok szeretettel:

A kisboltos témánál néhol kuncogtam az elmés gondolatfacsarokon. Nagyon szeretem én is a választékos kisboltokat, a vevőt személyesen kiszolgáló kereskedőket, és szeretném, ha sokkal több ilyen üzlet volna, megmaradna. A kisboltok addig fognak létezni, amíg lesznek emberek, mint mi, és remélem, hogy még sokan mások, akik keresik az egyedit, az egyénit és a személyeset. És amíg lesznek emberek, akik az eltömegesedéssel szemben egyéni, személyes értékeket tudnak felmutatni, mint te, amikor felhívod a figyelmet a kisboltokra, például.

A madaras teszkókról azonban kissé más vonatkozású a véleményem. Nem ezek okozzák az eltömegesedést, hanem éppen fordítva: az eltömegesedés, illetve az egyenlőtlenségek talaján teremnek és élnek meg.
Az eltömegesedés már akkor kezdődik, amikor a 4 évesek, ahelyett, hogy a játékra épülő kreativitásukból és eredendő kíváncsiságukból építhetnék fel értékeiket, vonzalmaikat és tapasztalataikat, már angolt és halmazelméletet tanulnak. A tanárok már nem ismerik név szerint a diákjaikat, szóban már nem feleltetnek, csak teszteket iratnak. A pici gyerek már elméletet tanul, holott az elvont gondolkodás képessége csak 10-12 éves korban kezd beérni. Nincs talaj a lába alatt, amelyben az érett tapasztalat és a valóságos élmény gyökeret ereszthetne, gyümölcsöt nevelhetne. Már jól olvasni sem tanítják meg, felnőttként szövegértelmezési gondokkal küzd – ezért inkább kényelmesen elfogadja a készen kapott gondolatokat, és észre sem veszi, hogy manipulálhatóvá vált. Sodorja az ár, külső mércéknek akar megfelelni; nem a belső igény, hanem a kívülről jövő kihívások és elvárások motiválják.

Legalább 1 hónapos csúszásban vagyok ezzel a poszttal, pedig annyira szerettem volna erről az eseményről mielőbb tudósítani. A babahordozós lányok erre felkapják fejüket, és vádlón szegezik nekem a kérdést (megjegyzem, joggal): aha, és a július 4-i fergeteges 6. Babahordozó klubról szóló tudósítással tán nem vagy 1 hónappal elmaradva??? De... Ígérem a következő az lesz, tekintve, hogy elképesztő fejlődésen ment keresztül a klub. De nézzük csak sorjában.

Említettem már álcsodálkozást színlelve a múltkori falus bejegyzésemben, hogy itt az Isten hát mögött - vagy éppen a szeme előtt? - mennyi minden történik, illetve mennyi mindent lehet csinálni, ha éppen nem ájultan akarunk heverni az almafa árnénykában egy szalonnasütős sörözős-pálinkázós este után. Ez is egy opció, senki nem szól meg érte, megszokták már, hogy nem folyamatos szorgoskodással telnek a pestiek hétvégéi itt, hanem mindig akad egy kis dínom-dánom. De megint előreszaladtam, az egy másik hétvége volt, arról is szól majd a fáma.

Szóval júniusban esett meg, hogy egy hétvégét megint a provinciális örömöknek szenteltünk a bő családdal. Vagyis a bő család kissé hiányos volt, mert a fiúgyermek és annak edzője, aki történetesen a lánygyermek apukája, épp Egerben tartózkodott a rendes éves 2. gyerekfocitornán de sajnos ezúttal elmaradt az előzőnek a jól megérdemelt sikere. Szerencsére ezek a srácok még abban a korban vannak, hogy egy jó pizza, egy kellemes strandolás és az egymás társaságában eltöltött 4 nap gyorsan feledtette velük, hogy vannak ezen a tökéletlen világon olyan szülők is, akik a játék hevében arra bíztatják 10 éves gyermeküket, hogy keményen lépjen oda az ellenfélnek, mindezt pár kötőszóval is kísérik. Csak úgy süt apukából a saját ki nem élt vágyainak a frusztrációja és anyuból a "csakazénkisfiamszámít" mentalitás. Pedig ezeknek a kiskölyköknek csak annyit kéne mondani, hogy eredj fiam, játssz egy jót, csináld ahogy tanultad és érezd jól magad. De munka után édes a pihenés, főleg, ha az a buli lényege, hogy hány lúd győz disznót (falusi hasonlatnál maradva), vagyis hogy hány 9 éves kisfiú tudja lenyomni Laci bácsit a víz alá a strandon.

De ez csak egy kitérő volt, srácokat hagytuk randalírozni az egri koleszban, és visszatértünk a tett színhelyére, Szentdomonkosra, hogy aztán azon melegében (nagyon-nagyon melegében...) mehessünk Bükkszékre, ahol bográcsfőzőverseny volt. De mit csinál az ember egy ilyen helyen, ha egy még össze-vissza pörgő egyévese van és rosszul lesz a cupákos, pacalos remekművektől? Felcsapja a hátára a kis vattacukrot és megkeresi az egyetlen számára ehető ételt árusító standot. (Fogadást megnyertem, ebbe is becsempésztem a babahordozást...) Hogy hordozzuk a kölköt tűző napsütésben? Napkalappal, kilógó testrészek könnyű ruhába bújtatásával és esernyővel. Azért azzal, mert manapság nem lehet napernyőt kapni. És mindig legyen nálunk víz, gyakran itassuk a dedet! Igen, ez egy helyes módja a kisgyerekek nyári programon legeltetésének. Nem sokan gondolták ezt hasonlóképpen sajnos, sokan nem hiszik el, hogy nem úri huncutság a magas UV-sugárzástól való félelem és hogy napsütésben nem levetkőzteni kell a kis zsengebőrűeket, hanem felöltöztetni (lásd beduinok).

Jöjjön a folytatás! Sorban állt a téma, de végül csak befejezem, az első rész néhány poszttal lejjebb olvasható. Nem azért késett, mert ennyit godolkodtam rajta, hanem babával nehezített képvadászatot kellett űznöm, de még így is vannak hiányzók.

Például a kisbenzinkút, amit azért szeretek, mert dacos, rendezett, kicsi, mókás hely, mindez több multista benzinkút árnyékában a főút mellett. Budaörs azért mégiscsak egy város, üdítő színfoltnak látom ezt a kis vidéki bájjal bíró kutat, aminek utca felé néző frontján sosem száradnak el a virágok (nem úgy, mint az én háztartásomban). Tiszta James Bond voltam, ahogy próbáltam az út másik oldaláról, autóból, leeresztett ablakkal, hátul egy babaülésből érdeklődően kiflitmajszoló egyévessel megörökíteni a rózsaszín virágtenger mögött megbújó kis benzinkutat. Még tankoltam is direkt, hogy feltűnés nélkül lekaphassam a kút Wertheimbe zárt kasszáját: a készpénzt egy fehérre mázolt kimustrált telefonfülkében tartják, tiszta őrület... Szóval nehéz lett volna megmagyarázni, hogy nem kirabolni akarom majd az egységet, hanem megörökíteni az utókornak. De megoldódott a kérdés, mert a fáradtságosan készült felvételek eltűntek valahol a kompúteremen...

Továbbá vannak különdíjasaim, mint egy szépségversenyen: Miss Műköröm, Miss Vádli, Miss Szilikon, Miss Turizmus (utóbbi nem vicc, tényleg van ilyen). Nem fért bele a kisbolt kategóriába a CBA, mert az nem kiskereskedő és nem kisbolt, viszont ha a Teszkóhoz viszonyítom, akkor egérlyuk. Én ott szoktam vásárolni. Miért? Mert az eladók és a pénztárosok 90%-a kedves, a vevők 50%-át ismerem és mert még a biokakaót is megkapom. Én viccen kívül itt szoktam ajándékot venni a családtagoknak (meg a zöldségesnél, lásd az első kisboltos posztot: a bátyám X. szülinapjára összeállítottunk egy szép autentikus krumpliszsákban egy posztszocialista ajándékkosarat, volt benne olívaolaj, gleccservíz, bor, különleges tea, exkluzív csoki, meg ilyenek), szerintem nem ciki egy minőségi, magas kakaótartalmű csokival, egy jóféle borral meg egy extrafinom kávéval meglepni szeretteinket.

Ilyen különdíjas még a már emlegetett Szertár kávézó. Itt tartottuk ugye a frigyünk megünneplését. A szertár elnevezés igazi kettős jelentésű szó: egyrészt a tulajdonosok (barátaink-szomszédaink) élete a sport, másrészt pedig ez volt a budaörsi Önkéntes Tűzoltók kissé rogyadózó főhadiszállása. Méltó módon, ízléssel újították fel, nyáron teraszon szürcsölhetjük a finom kávénkat, alkalomadtán pedig  kinti nagy kivetítős sportközvtítések vannak.

 

Itt a gyerekek is szívesen látott vendégek, mert amíg mi a koffeint élvezzük, addig a kölykök a téren rohangálnak, mert 3 oldalról sétálóutca veszi körül. Szerencsés helyen van, a központban, és a kispapoknak is csak 20 métert kell gyalogolni, ha némi frissítőre átugranak a katolikus templomból. Egy hiba van csak: epedve várjuk azt a nagyszerű rendeletet, ami végre egyenrangú helyzetet biztosít nekünk, nemdohányzóknak, hogy ruhánk és hajunk bebüdösítése nélkül tudjuk meginni végre élvezetünk tárgyát. A Szertár tulajdonosai nagyon igyekeznek megőrizni a hely szellemét: szorgalmasan gyűjtögetik a Tűzoltókkal összefüggő ereklyéket, és helyt adnak a Budaörs régi életéről készült fotóknak is. Hát nem hihetetlen, hogy itt bukkantam egy olyan fotó másolatára, amit mindig is kerestem? Nevezetesen régi babahordozásról készült fotó másolatát fotóztam le, az eredetiről készült másolatot a Helytörténeti Múzeumtól kell elkérnem. Ez egy igazi baba-batyu, hordozóséknál egy népszerű háti kötésfajtát neveznek így (csak hogy a témánál maradjunk). Gondolta volna valaki, hogy ide is becsempészem a babahordozást??

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy korábbi posztom végén már volt egy kis kedvcsináló az otthoni kenyérsütéshez, de addig azért nem akartam prezentálni a saját kenyerünkről egy egész bejegyzést, míg csak írni tudok róla szépen, kézzel fogható, -élvezettel fogyasztható- eredményt meg nem tudok felmutatni.

De eljött az igazság pillanata, és a nagy elődök nyomán, több próbálkozás után megszületett a saját dagasztás nélküli kenyerünk. Azért szentelek nagyképűen egy különálló szösszenetet ennek a nagyszerű eseménynek, mert képtelen vagyok pontosan, recept után dolgozni, állandóan bökdös valami kisördög, hogy ebből egykicsit többet, abból egy kicsit kevesebbet, jó lesz az valami mással helyettesítve is... No meg aztán mindenkinek máshogy viselkedik az edénye, a sütője, a családja... Úgy értem, más az ízlésünk, vagyis kísérletezni köll!

Nézzük a blogkollégák műveit! Itt olvasható a dagasztás nélküli kenyér leírása: a DNK12 egy kiváló blogról, ezen több otthoni készítésű pékáru receptje is található. A Dolce Vita-n így készítik az illatos, belül lukacsos, kívül ropogós kenyeret. Vannak türelmetlenek, lehet találgatni, hogy én melyik változatból indultam ki...Egy további gasztroblogról a gyorsított variáció így néz ki.

Ki gondolta volna, hogy divat lesz az otthoni kenyérsütés? Onnan tudom, hogy divat, mert egyre több gasztroblogon szerepel egy változata a remekműnek, gyönyörű fotókkal illusztrálva. Nálam nem láthatók gyönyörű képek, ezt megígérhetem, ennyi várható el egy automata digi-masinától és tőlem. Egyébként még egy New York Times-os video-is található a 12 órás változat elkészítéséről, alant megtekinthető, és néhány műfogás elleshető, pl az átforgatásé.  Szóva trendi vagy nem, nem érdekel, bár minden trendiségnek ennyi értelme lenne.

 

Kövessetek hát a személyiség- és kenyérsütőképesség-fejlődés útján (nyelvészek, segítség!), ezeket sütöttem eddig, és a befutó az utolsó lett.

1. DNK Bucik

Hozzávalók: 750 g liszt, 1 EK szárított élesztő, 2,5 TK só, 5 dl melegvíz, 1 dl tej, 1 EK méz.

Mit csináljunk vele: Nagy tálba keverjük össze a lisztet, élesztőt, sót, egy másikban pedig a vizet, tejet, mézet, majd zuttyantsuk a lisztes keverékhez. Keverjük össze kézzel vagy dagasztókanalas robotgéppel. Tetejét hintsük meg liszttel, takarjuk le tiszta konyharuhával. Kelesszük 1,5 órát.A sütőt melegítsük elő 240 fokra. AZ aljára tegyünk egy vízzel félig töltött jénait. Szedjük 8 részre a tésztát, lisztezzük meg, hajtogassuk meg (ld. video!), hajtással lefelé helyezzük sütőpapírra. 10 percig pihentessük konyharuha alatt. 20 perc alatt sül meg.

Tömött, keményhéjú buci lesz, csak erős fogsorra ajánlott - mint az itt leírt összes változat.

2. DNK12

Hozzávalók: (CSÉSZE=2,5 dl) 6 csésze BL80-as liszt, 3 csésze víz, 1 TK szárított élesztő, 2 TK só.

Mit csináljunk vele: Keverjük el a lisztet, sót, élesztőt, öntsük hozzá a vizet, keverjük át párszor, hintsük meg liszttel. Kelesszük 12 órán keresztül a keverőedényben. A kelesztés végén hajtogassuk át (ld. video) egy belisztezett, nagy vágódeszkán, és pihentessük 30 percet hajtással lefelé. Melegítsük elő a sütőt 240 fokra, helyezzük bele a jénait, amiben sütjük (ez lehet vaslábos is), hogy átforrósodjon, így nem kell kivajazni, kilisztezni. Ha átforrósodott, tegyük bele a tészát, lefedve 40 percig, fedő nélkül további 20 percig süssük.

Likacsos belsejű, ropogós héjú kenyeret kapunk. Együk meg!

3. DNK1,5 - a Befutó

Hozzávalók: 750 dkg BL55 Bio fehérliszt, 1 EK szárított élesztő, 1 EK só, 4 dl melegvíz, 2 dl tej, 1 EK méz

Mit csináljunk vele: Keverjük össze az egészet robotgép dagasztóforgókájával (?), lisztezzük meg a tetejét. Kelesszük a tésztát konyharuhával letakarva 1,5 óráig ugyanabban az edényben. Melegítsük elő a sütőt (légkeveréses) 240 fokra. Ehhez a kenyérhez fedeles edény kell, jénai vagy vaslábos. Én jénait használok, nem kell vajazni és lisztezni, mert ha betesszük az üres jénait előmelegíteni, nem fog hozzátapadni. Meg mosogatni sem kell utána, nem egy utolsó szempont... Tegyük bele a már többször emlegetett módon hajtogatott tésztát (ld. video! lisztes deszkán hajtogatni, hajtással lefelé helyezni a jénaiba) az edénybe, süssük lefedve 30 percig, fedő nélkül meg további 10-15 percig. Ha szép barnára sült és szétrepedezett a teteje, akkor kész.

Ez a változat tömöttebb lesz, mint a DNK eredeti, hosszan kelesztett változata, mert itt nincs idő a lukacsosodásra. Viszont ugyanolyan ropogós... Isteni. Persze félreértés ne essék: nem újítottam én semmit ezen a recepten, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nekem ez a változat volt a leginkább szánkíze szerint való. Teszteltük mangalicazsíros-hagymás-pirospaprikás-sós kenyérrel meg mézes-vajassal is. Őrült sebességgel fogyott el. A béna képek a tökéletes kenyérről:

 

 

Köszönet a kenyérsütő-community-nak az inspirációért!

Szeretném előre tisztázni, hogy nem önajnározó posztot akartam írni. Ezzel kapcsolatos mindennemű hasonlóság, látszólagos egyezés a véletlen műve. Most, hogy ezt helyre tettük, hadd osszak meg néhány gondolatot a közelmúltban megtapasztalt élményeimről.

Van nekem egy jóbarátom, nevezzük Gábornak, akit mi csak Gabennek hívunk az Üvegtigris után szabadon, merthogy ő is autónepper. Gaben szereti feszegetni saját maga határait, ugrott ő már ejtőernyővel tandemben, meg csúszott át szédítő magasságban drótkötélen valahol messzi Ázsiában. Egyszóval, nem normális, kétgyermekes családapa negyven felett ne ugráljon, pláne ne repülőből. Van Gabennek egy álma, amivel évek óta sokkol bennünket, negyven éves barátait: csináljuk meg a vasember próbát egyszer. Aki nem tudná pontosan, hogy az Ironman mit takar, annak most elárulom: 3,6 km úszás, 180 km kerékpár, és a végén egy könnyű maraton, azaz 42 km futás. Ráadásul ezeket mind egy napon, egymás után. Igen, tudom, rettenetesen hangzik, az átlagember számára ezek a távok valamilyen földönkívüli fizikai teljesítőképességet sejtetnek. Pedig nem így van. Nem akarok nagy szavakat írni. Az ember alkalmazkodó képessége fantasztikus, ha ez megfelelő motiváltsággal társul, szinte minden határ elérhető, és ehhez nem kell még csak huszonévesnek sem lenni. Szeretnék egy videóklipet megosztani a kedves olvasóval ezt alátámasztandó. Előre szeretném bocsátani, hogy nem kötelező megnézni a videót, nem hoax-nak szántam, nem esik le egy testrészed sem öt napon belül, ezután is szeretni fognak, viszont nem is gyógyul meg senki tőle, és dvd lejátszót sem kapsz ajándékba senkitől, ha megnézed. Nekem viszont összeszorult a torkom tőle, és nagyon örültem, hogy pont nem jött be senki a szobámba a munkahelyemen, mert megszólalni nem tudtam volna.

Ha már látszik a monitor párás tekintetedtől, akkor folytatom... Mióta elmúltam negyven, valamiféle állandó késztetést érzek magamban, hogy olyan próbák alá vessem magam, amilyeneket huszonévesen sem tettem volna meg soha. Nem tudom, miért van ez, valószínűleg ez az a kor, amely felett már komolyan foglalkoztatják az embert azok a dolgok, amelyeket még nem tett meg. Húsz évesen még úgy vagyunk vele, hogy van még rá idő, negyven évesen már meg akarod csinálni. Én most itt elsősorban sportról beszélek, talán ezt az elején kellett volna tisztáznom, de talán akkor a sportfóbok (van ilyen szó? nem hiszem) nem olvasnák tovább. Szóval most mi ráálltunk a sportra. Még nem minden kedves negyven éves apuka barátomat sikerült bevonni ugyan, de már néhányan hajlanak a dologra. És az a hihetetlen a dologban, hogy meg lehet csinálni, hogy elmész futni, kerékpározni, úszni, és még mindig tudsz fejlődni! Közepes felkészültséggel is el lehet indulni amatőr versenyeken, le lehet küzdeni a távolságot, és annál nincs jobb érzés, mikor célba értél a hétvégi versenyen, majd hétfő reggel értesíted a cimboráidat, hogy milyen kemény srác voltál.

3 nap rossz után ma este megtalált a derű. Egy másik blogon találtam jókedvem visszahozóját, de talán nem veszi másolásnak egyik blogkolléga sem, ha a sajátomban is megjelentetem az alábbi videot. Matt, ez a hamisítatlan gépészmérnök-kollégista kinézetű szimpatikus srác gondolt egyet. Tényleg csak egyet, de ebből az egyből egész sok lett: "Mosolyogni tessék!" Ahogy a fantasztikus gyerekkönyvírónő, Janikovszky Éva egyik örökbecsű művének címe is javasolja... Ja, és Matt nem azzal akar bekerülni az internetes történelembe, hogy végigfényképezteti magát a világon a Story magazint olvasva, nem is értem miért...

Csavarjuk fel a  hangerőt! Ha a kis virágszerű izére kattintunk jobb alul, betölti az egész képernyőt...

 

Where the Hell is Matt? (2008) from Matthew Harding on Vimeo.

Ez bizony egy rém egyszerű poszt lesz: a szokásos képes, színes-szagos beszámoló a fantasztikus hangulatú 5. Babahorozós- és textilpelenkázós klubtalálkozóról. Hányan voltunk? Fogalmam sincs. Ugyanis velem volt egy örökmozgó 1 éves, aki hihetetlen gyorsasággal bír helyet változtatni és híján van mindenféle veszélyérzetnek. Úgyhogy csak elvétve kattintgattam, és még számolni sem tudtam, ezért csak halovány becslésem van, hányan is lehettünk: 20-25 felnőttre tippelek+ a hozzájuk tartozó kiegészítő kiskorúak. Az is rémlik, hogy volt néhány újításunk: beújítottunk egy talicskányi kaját, volt névtábla és minimum 4 apuka, egymást követő feltűnéssel. Az apukák halált megvető bátorsággal gázoltak át a szoptatós mamik és az eső-kelő gyerektenger akadálypályáján, külön említést érdemel Peti, aki a dolgozós műszakját cserélte el estire csak azért, hogy jelen lehessen ezen a nagyszerű eseményen. Ő az egyébként, aki blogot tart fönn a textilpelenkának:-)

Node lássuk a medvét! Úgyis már régóta adós vagyok ezzel a beszámolóval, hiszen nyakunkon a 6. klub, ami aztán többszörösen különleges lesz!

Büszkén jelenthetem, hogy bár átböngésztem rengeteg, külföldi hordozóklubos találkozóról szóló tudósítást, de olyat még nem hallottam, hogy egy egész hordozós család látogasson el egy ilyesfajta rendezvényre, sőt Peti Apuka saját kendőjűleg hordozta tündéri fiúcsmetéjét a gyönyörű Katja segítségével (biztos emlékeztek rá, Katja az egy kendő... ettől függetlenül bele lehet szeretni). Úgyhogy úttörők vagyunk... A lelkes család egyenesen Gödöllőről érkezett, le a kalappal a teljesítményük előtt!

Nélkülözvén minden logikai megfontlást, a másik kedvenc képem a júniusi találkozóról a "Nandugirls" nevet viseli: vannak Cosmo-lányok, és vannak Nandu-lányok:-) A 2008-as év nyarának legmenőbb accesoire-ja az alvóbaba csíkos kendőben. Évus és Olga pár hetes icipici lánykákat hoztak-vittek a kendőben:

Az ér, hogy harmadik kedvenc kép...? Mert ha igen, akkor ez az: egy már látott fiatalembert (aki  Petin lógott Katjában) kölcsönbe kaptam, mert így voltam szimmetrikus: hátul Kamilla a majmos Bamberoo-ban, elöl kölcsön-Beni majmos body-ban. Én meg örülök, mint majom a farkának.

Ez a poszt egy új kommentelőnek, Duracellnyuszának írt válaszomból kerekedett ki. A 3., babahordozásról szóló bejegyzésemhez írt hozzászólást. Én el is kezdtem írni a választ, de túlnőtte magát a dolog, és saját életetre kelt. Ebből is látszik, milyen nagyszerű dolog az interaktivitás: én írok valamit, aztán valaki reagál rá, és nem csak az én elképzelésem mentén halad tovább a dolog. Jól van ez így, csak kicsit sok a meló vele… De aki ezt nem vállalja, az vagy letiltja a hozzászólási lehetőséget, vagy titkosítja az egész blogot. Szóval Nyusza és a többiek, ezt alkottam:

Hagytam magamnak egy kis időt a válaszolással, hogy átgondoljam, Te vajon mit is akarsz tudni, és hogy én ebben vajon mit is tudnék segíteni.
Bevallom, először nem értelmeztem jól a hozzászólásodat, azt hittem, hogy meg akarsz cáfolni, hogy szerinted a hordozás rossz, vagy tökmindegy, miben hordozunk. Meg hogy talán azt gondolod, hogy nekem egy-egy termék reklámozásához érdekem fűződik.
De aztán helyre tettem a dolgokat, és megpróbálok arra válaszolni, amit kérdeztél. Először is, Te szakvéleményeket, orvosi kutatásokat szeretnél erről olvasni. Van, ha akarom akár sok is.

Belinkelek néhányat, magyarul és angolul.
http://www.hordozokendo.hu/miert/testifejlodes.html
http://www.continuum-concept.org/reading/spinalStress.html
http://www.storchenwiege.com/babycarrierresearch.htm http://www.didymos.de/english/html/kirk99.htm http://www.pubmedcentral.nih.gov/articlerender.fcgi?artid=1924151

Tudok majd többet is, ha kapok még segítséget hozzá más hordozóktól, akik mélyebben belementek a témába.
De én nem vagyok ortopédus. És ahhoz, hogy ilyeneket irkáljak, annak kell-e lennem? Persze, hogy felvetődik ez a kérdés, bizonyára jogosan, de ez egy magánblog, célja az ismeretközvetítés, tehát nem én mondom meg a tutit, hanem próbálok összeszedni ezt-azt sok forrásból, és rendszerezve leírom, kiegészítve a saját tapasztalataimmal, sőt, ízlésemmel.
Ezek szerint valami kimaradt, próbálom pótolni. Azt hittem, már csak a finomságokról kell írnom, mint hordozós öltözködés télen-nyáron, pici-és nagy gyerek hordozásának eltérései, egy-egy hordozó még részletesebb bemutatása. A science-vonal kimaradt.

A minap a helyi Ocsmány áruházban  jártam, a nyelvújító magyar ezt nevezi madaras teszkónak. Muszáj volt, de tényleg. A fiúgyermek megint aznap délután árulta el, hogy ideje indulni a szülinapi buliszezon aktuális rendezvényére, vagyis Abdulnál van jelenésünk ünneplés céljából. Húha. Akkor most honnan szerezzek ajándékot Abdulnak? Hogy mit, azt azért kevésbé volt nehéz kitalálálni, hiszen együtt fociznak a kölykök, és Abdul a srácok angolfoci-kedvelő kapusa. Kapott hát Englandos papucsot meg sapkát.

Így meg kellett törnöm a hosszú hónapok óta tartó önkéntes száműzetésemet a Budaörs vonzáskörzetében tanyázó (mit tanyázó? Burjánzó, einstandoló, kiszorító, levegőt elszívó, élősködő) multinacionális bevásárlótemplomokból, és összeszedvén bátorságomat és csokorba kötvén idegeimet, beléptünk a modern kor felnőttjátszóterére. Vajon mit csináltak az emberek 20-30 éve, amikor a boltba azért mentünk, hogy vegyünk valami szükségeset? Amikor nem éjjel-nappal voltak nyitva eme műintézmények és a családok a gyerek szellőztetését nem plázákban oldották meg? Amikor nem volt óriási bevásárlókocsi, hanem csak kosár? Kevesebbet ettek az emberek?

Nem vágyom a 20-30 évvel ezelőtti kínálatra. Látom a jót a fejlődésben. De óriási erőfeszítésembe kerül a szuggerált, mesterségesen felkorbácsolt igényeimnek a csakazértsem kielégítése. Az igénykeltés eszközei nemcsak a tévében látható reklámok, hanem a naponta tonnaszámra bedobált hirdetési újságok és minden, amivel napi bóklászásunk során találkozunk, óriásplakátok, és a minden szabad felületet felhasználó egyéb hirdetések. Van, amelyik autó ki sem látszik alóla. Nem vagyok én egy puritán szent, hogy ellenálljak minden színes-szagos kis dolognak, ami jelenleg akciósan kapható! Vagy esetleg nem is volt soha kapható, de azért egész jó hívószó volt. Che Guevara is megirigyelné a kifinomult módszeremet (kopirájt!), amivel harcolok a multi elnyomás ellen: nem megyek oda.

Feltorlódtak kicsit a babahordozós posztok, de inkább ne várjunk ezzel sem tovább: újfent egy vendégelőadót kértem fel, hogy a saját szempontjából ismertesse meg velünk a babahordozás szépségeit, illetve mutassa be, mit kell tudni a hordozókendőről, ami a legegyszerűbb és egyben legbonyolultabb hordozóeszköz.

Legegyszerűbb: Talán inkább a legelemibb. Hiszen anyák milliói hordozzák gyermekeiket egy darab több méteres textilben magukra kötözve, engedelmeskedvén az ösztönök és a kényszerűség szavának. Ösztönösek, hiszen minden tudományos értekezést figyelmen kívül hagyva tudják, hogy egy kisgyereknek alapvető szükséglete, hogy a mamája közelében legyen. Kényszerűségből teszik, hiszen a hordozás őshazáiban (úgy értem, ahol még most is úgy hordoznak, mint párszáz évvel ezelőtt) még mindig ez a leggyorsabb és legbiztonságosabb módja a hétköznapok lebonyolításának, ha gyermekünk van. Gyalogolni kell, megvédeni a babát a kisebb állatoktól, kosztól távol tartani, szoptatni is kell útközben:-))

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Persze vannak a tradicionális hordozóknak némileg bonyolultabb formái is, mint egy darab textil: ez többek között a földrész időjárásától is függ. Az Észak-Amerikai indiánoknak például egy kicsit több ipari formatervezésre volt szükségük a babahordozás megoldásához:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Legbonyolultabb: Lehet, hogy Afrikában egy darab szakadt vászonba tekerik fel a babát magukra, de azért a hordozókendő helyes megkötése nem éppen olyan dolog, hogy meglátom, és már tudom is. Sokféle kötési mód létezik, sokféle leírással, de igazán erről nem beszélni kell, hanem megmutatni és hozzáértővel kipróbálni. Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen egyedül: de egy szakszerű segítség élőben erős AHA-élményt tud nyújtani még egy gyakorlott kendősnek is. Az egyéni akciókból szokott kisülni olyasmi, hogy azt látom, hogy a mami kifelé néző gyermeket lógat a térdénél egy X-kötéssel. Tehát a kendő az egy optimális babahordozó eszköz, annak, aki a hagyományos hordozás híve, és tudja a kötéseket. Nézzük ezt a gyönyörű képet -  így kell a kendőt használni, ezzel a magától értetődő nyugalommal és hozzáértéssel:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De engedjük végre szóhoz jutni az igazi szerzőt, Cerceluskát is, hiszen ő most a főszereplő:

Nagy dilemmában vagyok: aggódom, nehogy elszaladjanak a témában egyáltalán nem érintett olvasók, viszont másfelől én is benézek a Szálkára néha, pedig nem sok közöm van a horgászathoz és az élővizekhez. De nagyvonalúan átvenném az ott olvasott fordulatot: kőkemény szakmaiság következik! Ha szakmán az 1 éves gyermeket otthon nevelgető anyukák babahordozás iránti elkötelezettségét értjük...

Bevezetésképpen egy kis kedvcsináló: Majmos Bamberoo autót vezet

Vigyázat: a “tovább”-ra kattintás után felnőtt tartalom! Aki kiskorú, vagy nem érdekli a babahordozás, azon belül a Bamberoo Mei Tai-okról szóló tömény ömlengés, az inkább ugorja át ezt a posztot, nemsokára lesznek más témák is. Becsszó...

Verőfényes tavaszi nap köszöntött ránk a budaörsi Textilpelenkázó- és Babahordozó klub (egyes javaslatok szerint "kendőklub") 4. találkozójának reggelén. Most azt hiszitek, hogy barokkos túlzásba estem, pedig tényleg így volt. Vagy legalábbis 10 után, amikor elsütöttük a startpisztolyt, kezdett már barátságossá válni az időjárás. Nem tudom, miben is mérhető egy ilyesfajta rendezvény sikere, de ha a résztvevők számában és lelkesedésében, akkor ez a klub igen sikeresnek számít. Az előző alkalmakról is beszámoltam, pár bejegyzéssel lejjebb, itt és itt olvashatjátok. Ezúttal hanyagolnám az angol nyelvű részt, hadd találgassanak a filippínó, japán és üzbég olvasóim (hehe, ez tán nagyképű volt kissé, egzotikus országok - mármint, ami kis hazánkon kívül esik - kattintgatói főként azért találtak ide, mert az angol nyelvű honlapra is (TheBabywearer.com) feltettem egy kis hírverést), mit műveltünk már megint. Nem lesz nehéz kitlálni, a képek jobbára magukért beszélnek.  

Ezúttal 16 hordozós anyuka talált el Budaörsre a gyerekeivel együtt (volt, akit még mindig elég könnyű volt fegyelmezni, lévén, még nem született meg, de már majdnem:-)), néhányuknak megint igazi kihívás volt magukat áverekedni a városon, szakértő néniken ("kedvesem, nem fullad meg a baba?"). A visszaút még kalandosabb lehetett, képzeljük el Budapestet egy teljeskörű BKV sztrájk idején, és szorozzuk meg hárommal: lezárt rakpartok, zulu delegációk, balesetek, 3 napos ünnep előszele.

De ez egy hardcore hordozós mamit nem pusztít el, csak erősebbé tesz... Nézzük, a jól bevált séma alapján először is, hogy kik is tiszteltek meg minket jelenlétükkel ebben az elvarázsolt kis múzeumban, aminek kertje is megér egy misét, annyira kedves.

Ezúttal is egész komoly kis gyűjteményt dobott össze a társaság hordozókból...

...és pelenkákból:

 

 

Tudom, elkéstem. De talán nem a kijelölt nap miatt ünnepelünk, nem? Másfelől viszont, ha nem lennének "kötelező" ünnepeink, nem lenne kapaszkodója a virágárusoknak, hogy mikor kell kétszeresére emelni az áraikat. A rutinosabbak már a Karácsonyt is csak egy szolid gasztro-fogyasztási orgiával köszöntik, az ajándékozást pedig januárra halasztják.

Egy blogíró mi más módon is emlékezhetne meg e jeles ünnepről, mint egy poszttal, tele családi fotókkal. Íme:

A fotót Visegrádon készítették, 1924-ben, Apám Édesanyja, Évi látható rajta az ő Édesanyjával.

Összedolgoztunk kicsit Ekkerjoz blogkollégával, pontosabban keresgélés közben találtam a régi családi fotók között 3 érdekeset, Ekkerjoz meg leírta hozzá a gondolatait, és megjelentette a Szálka blogon.

Egy kis háttérinfo: mindegyik fotón ott van Dédapám, akiről már írtam korábban. Az első fotón baloldalt látható, amint vizsgálja a halbárkát, mellette jóbarátja, Villax József.
A következő képen a csónakban ő ül elöl, a másik a barátja, Miller József. A harmadik fotó csak bónusz, annak tanúbizonyságául, hogy a dédpapa a szabadidő eltöltésének több módját is kedvelte: ez csoportkép egy vadászatról (ő jobbról a második), ha nem is hölggyel, de Duci kutyával.

A poszt a Szálkán itt található.

Csak kapkodja az ember a fejét, mennyi minden történik egy ilyen kis helyen. Először is, a kerítésünkkel szemben eltemették a barcikai Ősanyát. Én megmondom, úgy, ahogy van, az nem médiahekk volt, a Zanya biztos, hogy itt nyugszik Domonkoson. Kár volt ezért a film PR szakembereit megbírságolni, hogy félrevezették a jónépet. A nagy ijedtségre gyorsan meg is néztük a „Megy a gőzös”-t a laptopon, vagyis az Ember végignézte, mert ő már eleget ivott hozzá. Szóval itt van ez a földhányás az út másik oldalán, többször meg is néztem kukkerral meg egészen közelről is, mert ezt építették ide a nagy, közös szemeteskonténer helyére. Eleinte háborogtunk, hogy bezzeg a régi polgármester nem szüntette volna meg a konténeres helyet, mert most hova visszük át a szemetet? Aztán megtudtuk, hogy hiába volt a konténer területe mindig szép gondozott, nem csak a helyiek tették bele a szemetüket, hanem szimpatikus ismeretlen polgártársak is gyakran megálltak itt a sittes-zsákjaikkal. Úgyhogy mióta ideépítették ezt a mauzóleumos sziklakertet, ez itten a helyi látványosság. Tujákkal is lekerítették, nehogy mégis valakinek eszébe jusson leparkolni és megszabadulni ettől-attól. Aztán csak sikerülhetett valakinek leparkolni, még ha csak kis időre is, mert 3 tuja már hiányzott is 2 nappal a telepítés után. De ez nem olyan falu ám, ahol a 3 luk sokáig éktelenkedik: hétfőn már jöttek is újat ültetni.

A következő részlet James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén (ez korábbi kiadás címe, az 1996-os kiadás címe: Apraja-nagyja megbabonázott)/It shouldn't happen to a vet című könyvéből való. Említettem már a kavarodást a magyar és angol kiadásokkal, nos, lehetetlen összepárosítani a két nyelven megjelent regényeket, pl. ez a részlet is olyan kiadásban jelent meg, amelynek fent megadtam a kétféle magyar címét, de az újabb kiadású könyvben ( a régi sajnos nincs meg) az áll, hogy ez a fordítás az "All creatures great and small" alapján készült... Lipótmező...(Ja, az már nincs? Akkor hova?)

Olvassátok először angolul, majd magyarul. Egyelőre beszkenneltem, remélhetőleg élvezhető a minősége. Ha nem, legközelebb átírom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha már öregszik az ember, legalább legyen valami haszna is a dolognak: már megkérdezik tőle, hogy mit is szeretne immár nem publikus sorszámú születésnapjára ajándékba kapni, és ha van esze, kitalál valamit, amit mindig is meg akart szerezni, de soha nem merte megvenni. Így esett, hogy csinos kis kívánságlistát készítettem családomnak, korrekten, linkekkel, hogy hol is szerezhetik be a vágyott „meglepetést”. Hálából rettenetesen meg is lepődtem, főleg, hogy valamit összecserélhettem, mert két ugyanolyant kaptam – méghozzá ugyanattól a családtagtól! Ezt csak a múlt Karácsony überelte, amikor 3 rokonomtól is botmixert kaptam: a francba, megint szamovár…

De a lényeg a lényeg: egyik kedvenc szerzőmtől kértem angol nyelvű, új és használt könyveket, egy internetes könyvesportálról, ami idegen nyelvű könyveket is ad-vesz. James Herriot-ról van szó, aki ugyanolyan kedvencem, mint a már korábban említett Gerald Durrell, csak Herriot könyveit később olvastam. Sajnos a magyarul megjelent műveinek a gyűjteménye is hiányos, pótolnom kell. A szülinapomra finoman kikényszerített ajándékkönyvekkel nem titkolt célom az volt, hogy párhuzamosan, két nyelven újraolvassam a történeteket, fejlesztve ezzel a nyelvtudásomat, és a rekeszizmaimat.

Az első angol nyelvű Herriotot Ben-től, a pár éve hazánkban állomásozó angoltanár-életművésztől kaptam ajándékba. Amikor először megemlítettem neki, mennyire szeretem ezeket a könyveket, a következő angolórára hozott nekem egy 1972-es kiadásút, az "It shouldn't happen to a vet" címűt. Egy pesti antikváriumban vette. Különlegessége a belső oldalára beragasztott újságcikk Herriot és felesége képével, amikor épp egy díjat vett át.

 Mókás a képaláírás:

Mr. James Herriot, a sebész állatorvos és író, felesége, Joan kíséretében a Buckingham Palotából távozóban a Brit Birodalom kitüntetésével (Order of the British Empire), amelyet tegnap vett át a wales-i hercegtől. Amikor a herceg meghallotta, hogy megkezdődött a bárányellési időszak, azt mondta Herriot-nak, hogy ideje indulnia, hogy együtt lehessen a betegeivel.

Aggódom, nehogy csalódást okozzak a csekély látogatottságú Szicília-témájú pszeudo-gasztro posztok olvasóinak, hiszen mint kiderült, a tengeri állatkákat részesítik előnyben. Szeretik őket. Megenni. Ezúttal ugyanis a konyhás részben egyetlen állat sem fog szerepelni. Amikor Palermo-ban ettem az illegális munkások kenyerét, úgy tűnt, ezek a népek nem is igen esznek húst. Aztán rájöttem, hogy csak nekünk nem adnak, a rendes inzuláner remek hús- és halételeket eszik. Mi meg ettük a tésztákat meg a zöldségeket. Na nem panaszképpen, hiszen isteni volt mindegyik, hiába volt sok számomra ismert alapanyag, a kész étel (nem készétel…) egészen más volt, mint amit megszoktam.

A Contessának bizony szűkös költségevetése volt (legalábbis ő ezt mondta nekünk), biztos nem fért bele a hús. Nem recepteket tanultam, hanem azt, hogy egy sötétzöld, sűrűn folyó olívaolaj, egy rakás fokhagyma, egy-két zöldség meg persze némi pasta (pasta fresca is ritkán volt, a költségvetés, ugye) elegye csodás ízeket eredményez, minden hókuszpókusz nélkül. Amikor egyszer hazalátogattam, meg is tömtem a táskáimat tésztakészítőgéppel, többféle pasta-val, meg pár üveg különböző olívabogyóval, amit a közeli piacról szereztem be.

Azt már nem kell mondanom, hogy a babahordozás mire jó, szerintem az eddigiekből kiderült. Arról viszont még nem esett szó (még RENGETEG dologról nem esett szó…), hogy a babahordozók nem egy elvakult banda, hanem egy meglehetősen jó fej társaság. Ezt nem onnan tudom, hogy én is hordozok, hanem mióta érdeklődésem ez irányba fordult, rengeteg pozitív élmény ért.
Elsősorban meg kell említenem a Bamberoo MT gyártóját, aki egy kedélyes levélbarátságból azt a következtetést vonta le, hogy ha már ennyire lelkesedem az addig csak fotón látott MT-ja iránt, akkor küld nekem egyet, hadd örüljek. Én azóta sokkal jobban bízom az emberek nagyvonalúságában és önzetlenségében, és meggyőződésem, hogy ez a bizalom vonzza a további pozitív élményeket. Ennél az akciónál két dolog is maradandó élményt jelentett nekem: egyrészt a gesztus nagyra becsülendő, másrészt pedig ez a MT mindent ötvöz, amit én szeretek: minőséget, szépséget, használhatóságot. Szóval köszönöm. Még egyszer, még sokszor…
A dolog itt nem ért véget: a kedvenc linkek közt található a TBW (Thebabywearer) linkje, ez a legnagyobb babahordozó témájú honlap, őrült mennyiségű fórum-bejegyzéssel. Ezeket különböző al-topicokra osztják, és ezen belül vannak thread-ek, vagyis kis posztok, amit minden tag indíthat, vagy megjegyzést fűzhet hozzá. Hogy-hogy nem, a klubszervezésen törtem a fejem, és eszembe ötlött, mi lenne, ha tanácsot kérnék a profiktól, mert ilyen klubok a tengerentúlon régebb óta léteznek. Az én kis thread-emre meg érkezett egy olyan reakció, miszerint Kristi, a Gypsymama hordozókendő-márka tulajdonosa (webshopja is van), úgy gondolta, meglep bennünket egy Gypsymama-kendővel, donation-ként. Ó. Hogy mi motiválta? Ez a márka nevéből némiképp sejthető: a dédnagymamája magyar cigány származású volt (ki nem magyar USA-ban?!), és ő nagyon szerette. A klubnak küldött kendőért cserébe azt kérte, hogy találjunk ki neki valami magyar vagy cigány nevet az új kendője számára, amit bevesz az amerikai gyomor is. Az igazi meglepetés viszont akkor ért, amikor megérkezett a pakk: Kristi 3 kendőt küldött nekünk, egy kék géz anyagút, egy zöld rugalmasat, és egy fekete fürdőskendőt. Emlékeztetőül: én nem vagyok kendős-hordozó, de ezen azért nekem is leesett az állam. Ki is próbáltam gyorsan otthon, feldobtam a lánykát a hátamra, aki az igazi hordozós-reakciót adta: 5 percen belül bealudt.
Úgyhogy lassan igazi klub leszünk, kendő-könyvtárral, ahonnan kölcsönözni lehet a tagoknak. Ma volt a 3. Textilpelenkázó- és Babahordozó Klub Budaörsön, a Régészeti Múzeumban. Ma is békésen megfért egymás mellett a római csontváz meg a baba-rendetlenkedés. Képriport következik magyar és angol felirattal, a TBW kedvéért (merthogy erről is beszámoltam, lássák ők is, mit művelünk itt a Westbalkánon…)
So, we had our 3. Babycarrier Club-meeting in Budaörs, Hungary, and here are the pics:

Adtam magamnak egy ötletet ezzel az előző babahordozós posztban tréfásan elejtett megjegyzésemmel, miszerint ha vége a boldog békeidőknek (tudniillik GYED), szívesen beszámolok az autófinanszírozás érdekfeszítő témájáról, ha már unjátok a bébis dolgozatokat.
Nos, a békeidőket egyelőre élvezem, de csak nem hagy nyugodni a téma. Nem doktoráltam autófinanszírozásból, de ez is csak egy meló, meg lehet tanulni. A brancsban eltöltött 5 év alatt belepillanthattam több rettentő izgalmas terület munkájába – annyira izgalmas kábé, mint a szalag mellett dobozokba pakolni valami kis izét a gyárban.
Aktuálisabb a téma, mint valaha. Pár éve még csak azon döbbentünk meg, hogy valaki vesz egy autót, finanszíroztatja a vételár 80%-át, aztán egy év múltán nem tudja-akarja fizetni. Azóta már túl vannak a finanszírozók a „jajmicsináljak ha pénzt akarok kihelyezni de féltem is ám” dilemmán, és egymást túllicitálva vezették be a casco-mentes, 0% önerős, 120 hónapos futamidős öngyilkos konstrukciókat. Azóta még jobban virágzik a behajtó cégek biznisze, akik a bankok megbízásából hozzák vissza az ügyfelektől az autókat, amit az ügyfél magáénak érez, hiszen a forgalmiban az ő neve díszeleg, csak az a buta havi törlesztés ne lenne… És még mindig azon matekoznak a leendő autóvásárlók, hogy X bank ajánlata jobb, mint Y-é, mert az X 23.453 Ft-ra hozta ki a havi törlesztést, Y meg 23.924 Ft-ra. Nagyvonalúan elfeledkeznek arról, hogy az a 471 Ft különbség huss, rögtön elszáll az első törlesztésnél, mert ugye nem forint alapú hitelt veszünk fel, és az árfolyamingadozás csúnya tréfát űzhet az emberrel. Érdemesebb lenne azt összeadni, milyen egyéb kiadásokkal jár a négykerekű csoda fenntartása, és akkor nagyobb eséllyel kerülhetjük el a finanszírozó túlnyomórészt jogos autóvisszavételi törekvéseit.

Megint azt érzem, nem én írok: a sors irányítja a tollamat (billentyűzetemet), az adja a kezembe a témát. Családi történelem következik újra, ezúttal a másik ágról. Emlékeztem erre a levélre régebbről, már többször a kezembe került az elmúlt 10-15 év folyamán, de csak most lett vele dolgom: tudtam, miről szól, és hamar kitaláltam, hogy a mai, első igazi tavaszi napra ez való, ezért is választottam ezt a címet. De akkor még nem is néztem pontosabban utána, hogy ez a levél 56 évvel ezelőtt íródott, mégpedig Húsvét vasárnapján, tavasszal, április 13-án…
Én ezzel köszöntöm a tavaszt, a szerelmet, a napsütést. Pár hete, amikor először bújt elő a nap, a Margaréta utcánál jártam, és bosszankodtam, hogy autóval vagyok és nincs is nálam a fényképezőgép, mert így nem tudtam megörökíteni egy szerelmespárt, kéz a kézben sétáltak valahová, szépen felöltözve – úgy 70 évesek lehettek. 

 De nem is kell nekem ismeretlen pár, úgysem illett volna lefotózni őket, hiszen itt van ez a levél, amit a dédnagyapám írt a feleségéről, a dédnagyanyámról. És itt van ez a fotó, ami a ’20-as években készülhetett, ők balról a harmadik pár. Kivételes fotó ez, a dédnagyanyám összes testvére látható rajta, a férjeikkel. Ők Imi néni, Pali néni, Ilona, akit Nagymamaként ismertünk (ő a dédi), Teri néni, Böbi néni és Luci néni, mellettük feszítenek a büszke férjek. Férjhez menniük persze csak születési sorrendben szabadott… Kettejük beceneve nem véletlen, hogy kissé fiúsan hangzik, a szüleik állítólag erősen reménykedtek fiúgyermek-áldásban is, de úgy tűnik, hatnál feladták…
Mind szép kort értek meg - hála talán a géneknek, hátha nekem is jutott belőle -, amit biztosan tudok, hogy a Nagymama 92 éves korában halt meg, Pali néni pedig 98 évesen. Pali néni egyébként egy fantasztikus kisugárzású úrinő volt, nekem is vannak emlékeim róla. Apám mesélte, hogy Pali néni egyszer panaszkodott neki: „Jaj, fiam, annyira kellemetlen ez nekem, hogy úgy kiismerem az embereket…”. Szeretném remélni, hogy a hosszú, egészséges és boldog életük annak is köszönhető, hogy nagy szeretetnek és megbecsülésnek örvendhettek. Ennek tanúbizonysága ez a levél.

Remélhetőleg senkinek nem feküdte még meg a gyomrát ez a téma, ha soknak érzitek, legközelebb fél-1 év múlva nézzetek be, akkor az autófinanszírozás lebilincselő titkairól fogok értekezni. Ha mégis a családi témák mellett maradnátok ("ez az élet, Babócsai néni", akárhogy is nézzük...), akkor nagy levegő, és ugorjatok bele.

Az előző poszt a Mei Tai-ról szólt, ami egy ázsiai ihletésű  - állíthatom, hogy azok között a legnépszerűbb - babahordozó eszköz. Csak a teljesség kedvéért: milyen egyéb ázsiai eredetű hordozók léteznek:

1. Onbuhimo (japán eredetű) : hasonlít a Mei Tai-hoz, csak a vállpántokat nagy karikákon kell áthúzni a deréknál és úgy megkötni, így kiváltva a különálló derékpántokat. Nem sokan forgalmazzák, az okát nem tudom, mert nem volt még szerencsém hozzá (mint ahogy a többi ázsiaihoz sem, kivéve az SSC-ket).

A MEI TAI (kiejtése: méjtáj) kínai eredetű babahordozó eszköz. Említettem már a hordozófajtáknál, milyen részekből áll, nézzük most részletesebben:

1. A Mei Tai-nak van egy jellemzően négyszögletes body-ja – persze ez a része sokféle alakot ölthet, csak a kiindulás egy téglalap, lehet lekerekített, íves fejrésze, lehet egyenes, de kapucnis teteje, a felső rész szélesebb lehet, mint az alsó, stb. A body alsó része, vagyis amit a derekunknál van, 35-40 cm széles. Ami ennél keskenyebb, az nem biztosítja a megfelelő terpesztartást, és ugyanúgy lóg benne a baba, mint a kenguru elnevezésűekben. A body általában 2-3 rész anyagból készül, a külső rész lehet egy „panel”, vagyis egy díszítő anyag pamutból, selyemből, kordból. Az anyagrétegek közé lehet egy vékony bélést is tenni, úgy puhább, és télen melegebb is. Vannak speciális nyári Mei Tai-ok is, amelyeknek a panel része egy szellőző, UV-szűrős anyag, de általában vászonból vagy sávolyszövetből készül.

2. A body-hoz 4 pánt kapcsolódik, kettő derékpánt és kettő vállpánt. A vállpántok kb. 120 fokos szögben kapcsolódnak a body-hoz és párnázottak olyan hosszúságban, ameddig a hordozó személy vállát tehermentesíti. A derékpántok egyenesen vagy ferdén is kapcsolódhatnak a body-hoz, és ugyanolyan párnázottak ("padded") is lehetnek, mint a vállpántok, de ez nem kötelező, párnázás nélkül is kényelmes, mert nem akkora súly nehezedik oda, mint a vállakra. A derékpántok („waiststraps”) hossza 70-85 cm, ez majdnem mindenkire jó. A vállpántok ("shoulderstaps”) 180-200 cm hosszúak, a hosszúságtól függően többféle módon megköthetőek, de a 2m már bármilyen kötési módra alkalmas egy normál testalkatú ember esetében. A pántok 8-10 cm szélességűek. Anyaguk tartós, nagy teherbírású vászon, sávolyszövet, vagy kord lehet.

Milyen jótékony az idő, emlékezetem szitáján átesnek a rossz emlékek és szertefoszlanak a ködben… De mivel nem a költészet napja van, én meg amúgy is csak egy kiugrott majdnem-bölcsész vagyok, forduljunk inkább olyan képek és történések felé, amiket felfogott a már említett szűrőalkalmatosság. 18 évesen azért túlzás is lett volna elvárni, hogy elfeledve a kellemetlen sztorikat, csak a szépre és érdekesre figyeljek. De a jelek szerint nem is nagyon kellett erre fókuszálnom, mert az agyam elraktározta az arra érdemes részleteket. Nem voltam én azért olyan egyszál magam Palermo-ban, együtt húztuk az igát Annette-vel, aki szintén au-pair-nek jelentkezett. Na de ő tényleg Olaszországba akart menni, én meg német nyelvterületre! Hogy kerültem mégis Szicíliába? A magyar Au-pair ügynökség már hónapok óta nem talált nekem német családot, erre azt a fantasztikus javaslatot tették, hogy menjek Palermo-ba, mert az ottani család félig osztrák. Logikus, menjünk Palermoba.

1 nap vonatozás után a tenger morajlására ébredtem a fülkében. Kinéztem az ablakon, és megpillantottam a tengert. Gyönyörű volt és illatos. Ezt onnan tudom, hogy lehúztam az ablakot és valami olyan aroma csapta meg az orromat, ami leírhatatlan. Tényleg lehetett valami abban a levegőben, mert megérkezésem után 1 hónapig a munkaidőn kívüli időszakban folyamatosan aludtam. Mikor befutott a vonat a palermo-i állomásra, kezdtem kicsit elveszettnek érezni magam, de rövidesen megérkezett Alvine Federico, a Contessa, személyesen. Hosszú, szőke haja volt, napbarnított arca, és osztrák dialektusa. Ugyanis, mint később megtudtam, igazi neve Maria volt, 30-nál egy perccel sem lehetett idősebb, és egy olasz gróf (il Conte, aki viszont 55-nél nem lehetett 1 nappal sem fiatalabb) vette feleségül, akit két fiúgyermekkel ajándékozott meg, ők akkor 4 és 5 évesek voltak.

Az időjárás csúnyán keresztülhúzta a számításainkat, ami a szabadidő hasznos eltöltését illet. Már régóta vártuk, hogy felugorhassunk Szentdomira 2-3 napra egy kis dolgozás és egy kis henyélés céljából. Már láttuk a lelki szemeink előtt, ahogy Barnus a maga 9 évével keresi a nyúl- és tojástémájú csokikat a bokorban, istállóban, ólban, domboldalon, mint múlt évben. Szerintem még mindig elhiszi ezt a Jézuska- meg Húsvéti nyúl-sztorit, vagy csak jó fej akar lenni velünk. Vártam, hogy Laci megint görcsöt kapjon a „nyuszitojás” szóösszetételtől, valamiért nincs kibékülve vele, minden alkalommal, ha hallja, megosztja velem a gondolatait erről a dologról („Mi a franc az a nyuszitojás?? Olyan nincs is, hogy jön ez össze?! Vagy nyúl, vagy tojás, de ha tojás, akkor tyúk, nem???”). Bár tulajdonképpen ezt a műsorszámot itthon is előadhatjuk…
Mindenesetre a vidéki húsvét most nem jön össze, nehéz lenne befűteni a házat egy szál kályhával, egy sparherddel, egy olajradiátorral meg egy levegőfújóval. Egyelőre ezek teszik ki a fűtési infrastruktúrát a házban. Kamillával is nehéz lenne mit kezdeni, mert még nem tud járni, csak ha fogjuk a két pracliját. Úgyhogy Domonkos halasztva, mindenki nagyon szomorú emiatt, bár van egy olyan gyanúm, hogy itthon sem lesz ez olyan rossz móka, már voltunk piacon rendes húst beszerezni.
Bolond az időjárás is, úgyhogy hasonló hangulatban lévén, készítettem egy kis Húsvétköszöntő összeállítást: Kis képek a Nagyvilágból.

Gyors reagálású egység lévén, ha a fejembe veszek valamit, akkor az előbb-utóbb megvalósul, ha az égiek is úgy akarják. Év elején például úgy gondoltam, ha már a meló során (GYED) így beleástam magam a babahordozás témájába, tenni is lehetne valamit gyakorlatban az ügy érdekében. Ha a sors egyetért az agyszüleményeimmel, általában gördülékenyen haladnak a kitalálás és a megvalósítás közötti időszak eseményei. Így esett, hogy a Babahordozó- és textilpelenkázó klub helyszíneként szinte adta magát a budaörsi Régészeti Múzeum. Megint minden szál összeért, mert a boltban találkoztam a fiam osztálytársának anyukájával, aki épp akkor szegezett ki egy jógás szórólapot a faliújságra. Beszélgetés közben kiderült, hogy a jóga a Múzeumban van… Kis képzavar, de csak látszólag. A múzeumnak otthont adó épület pár éve még bölcsi volt, előtte meg sváb lakóház. Kis bohémtanya kerttel… Ezután utam az intézmény vezetőjéhez vitt, aki - micsoda meglepetés – Barnus nyári gyerektáborainak a szervezője is egyben. Edit a Csiki Pihenőkertben szervez a munkatársaival együtt minden nyáron tematikus gyerektáborokat Budaörs határán, imádják a kölkök. Az sem egy wellnesspalota, viszont a gyerekeket rettentő nehéz onnan hazacipelni a lovagos- vagy honfoglalós tábor délutánjain.
Lényeg az, hogy Edit nagyon örült, hogy ott akarunk klubozni. Hogy miért? Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy a profit motiválta volna, hiszen nem kell fizetnünk. Lelkesen mutogatta végig a szeretnivalóan düledező házikót, a római kori csontvázakkal, őrtornyos kertecskével. Én egyből beleszerettem. A szervezés nem igényel különösebb kommentálást, meghirdettem, reménykedtem. De mivel abból szoktam kiindulni, hogy az a buli jó, ahol én jól érzem magam, nem aggódtam.

Azért volt egy megdöbbentő motívum a klubszervezés során: van az Indexnek egy Poronty című, blogszerű rovata. Annak idején, pocakkal, gyakran belenéztem, mert nem lelkizte túl a témát, rövid információkat adott. Aztán elkanászodtak. Jöttek a mosdatlan szájú kommentelők, akiket véleményem szerint a liberálisnak beállított címek és tartalmak vonzottak oda. Akkor adtam fel végleg az olvasást, amikor egy cikk „Melyik pelenkából nem folyik ki a sz.r?” címmel jelent meg. Utána pedig még a szerző és a szerkesztő is kommentben fejtegette, hogy ezt így hívják és kész, mi a baj ezzel? Semmi. Beszélt és írott stílus közötti különbség mond valamit…? De ami betette a kaput – persze ezt magamnak köszönhetem -, az egy teljesen hihetetlen komment volt egy poszthoz arra a rövid megjegyzésemre, hogy klub alakult babahordozás és textilpelenkázás témában. Egy kultúrált hímnemű a következőt találta nyilatkozni sok-sok felkiáltójellel, kérdőjellel és szmájlival kísérve, hogy „Hhhááááááá!!!!! B….., lányok - hogy stílszerű legyek - be-sz.-rok!!!!! :-))))))))))))))) Az Örök Gyerek-nek kikiáltott férfinépség az összes Vasútmodellező, Star Trek meg Gombfociklubjával elbújhatik a társadalomtörténeti mérföldkőnek számító Babahordozó és Textilpelenkázó Klub mellett!!!! Hol lehet jelentkezni??????????? :-)))))))))))))))))))))) kész, b…..!!!!:-)))))))))))))))))))))))))) Várjatok meeeeg, ne legyetek g…., kotrom a pulyákat az ágyból kifele és indulok, ennél ott kell lennem!!!!!! Budaörsön hova menjek? :-)))))))) Esetleg Cyr-rel lehetnénk az Ujjatlan badi és Testvérfellépő alszakosztály társelnökei???? :-)))))))))))))))))))))”
Namármost, értem én a viccet, sőt még szeretem is, de ez még nekem is kicsit erős volt. Van tanulság, én le is vontam.
Eltekintve ettől a kis közjátéktól, immár két sikeres találkozón vagyunk túl, a harmadik április első péntekjén lesz. Az első kettőről pedig íme a képes beszámoló:

Ez nem egy képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, hanem egy valóságos beszélgetés a barátnőmmel. Ő segítette világra a lánykát. Sokat beszélgetünk amúgy is a szakmájáról, meg persze sok egyébről is. Annak idején magam is meglepődtem, hogy ezt a szakmát választotta, semmi sem szólt mellette, semmilyen észérv. Anita egy pici, finom testalkatú, kétgyermekes családanya, az orvosi egyetem megkezdésekor már volt egy közgazdász diplomája (meg persze a finom testalkata és az ikrei is megvoltak már). De mindig is tudtam róla, hogy ha őt kitennék a sivatagba, felhúzna egyedül egy házat. De emeleteset! Mivel én ezeket tudom róla, a válaszai kicsit visszafogottnak tűnnek számomra, úgyhogy azt már én teszem hozzá, hogy a nehézségek, amikről kérdeztem, gyakran és erőteljesen akadályozták a célja megvalósításában. Ő nyert. Meg a nők, akik hozzá járnak.

20 hetes terhesen vettem rá magamat, hogy megkérdezzem, nem vállalná-e el a terhesgondozásomat és a szülésemet. Mindkettőnknek nehéz volt átbilleni, de ezután már semmi gond nem volt. Én felszabadultan, boldogan, problémamentesen viseltem végig a terhesség 41 hetét (nekem mondjuk mindegy, hogy nevezzük, állapotosságnak, várandósságnak – bár a szavaknak mágikus ereje van, ebben az esetben nem érzem ezt), tudván, hogy nemcsak mindent bizalommal megkérdezhetek, de szakmailag is a legjobb kezekben vagyok. Végigvihogtuk az ultrahangokat, megtárgyaltuk az osztályos pletykákat, együtt álltunk megdöbbenve szülés előtt 2 héttel a bezárt szülészeti osztály esete előtt. Nem elhanyagolható szempont, hogy az a pénz, ami 10 éven keresztül vándorolt a barátságosan mosolygó, de mondatonként 5.000 Ft-ot felszámoló nőgyógyászom zsebébe, innen kezdve a saját zsebemben maradt. 19 hetesen például elküldött az ultrahangos haverjához a saját rendelőjébe 3D-s ultrahangot készíteni, ami végül nem sikerült, mert mozgott a gyermek, így nem tudta átalakítani 3D-s képpé. Viszont így is 9.000 Ft volt. Bocs, vis major.

Szóval eszembe jutott, milyen érdekes lenne megkérdezni, ő hogy látja a dolgokat a szülőszék másik oldaláról…

Vessetek a mókusok elé, de én szeretek tévézni. Még csak nem is mindig kiválasztott, minőségi műsorokat nézek, bár egyre gyakrabban tájékozódom a nyomkodás előtt, mit lenne érdemes megnézni. Gondolom rengeteg időm elmegy ezzel, bár nő lévén megy nekem is a több dolog egyszerre művelése, muszáj. Ha valaki nem tudná – bár ezt kétlem – a gyereknevelés egy hangya kitartását, egy vizsla energiáját, egy sólyom figyelmét, egy majom bohóckodási képességeit, egy gepárd gyorsaságát és egy elefánt türelmét igényli. Az elefántos témával gyakran bajban is vagyok…

Egyébként nem is tudom, mit csináltam itthon annak idején a fiammal 8 éve, amikor még csak két és fél adó volt, és fél lábbal a bámulás közben a megfelelő szögben kellet tartani a szobaantennát. Nem is beszélve az Internetről, amit anno szintén nélkülöztem. Tulajdonképpen netezni is csak azóta szoktam, mióta itthon vagyok a lánykával, mert amikor dolgoztam, akkor dolgoztam. Többnyire computeren. A fene se ért rá kattintgatni, kicsit unalmasnak is tartottam, mert nem értettem, ebben mi a jó. Távol áll tőlem minden típusú függőség, de amire rákattanok, azt „rendesen” csinálom. Ami meg untat, azt rövid úton elhagyom. De térjünk vissza a tévére, a net más téma.

Egyszerűbb úgy kezdeni, hogy mit nem nézek. Olyan típusú műsorokat, mint az amatőrszínjátszós-bújtatottreklámos napi sorozatok (pl. Barátok közt), a humortalan emberalázós-gusztustalankodós sóműsorokat (pl. Az igazság ára, A rettegés foka), a mindigugyanaztahülyét-ugyanarról-a-jelentéktelenségről-faggatós reggeli műsorokat (pl. Mokka), továbbá a beszélgetősnek álcázott lejáratós jellegű, demagógul észt osztós típusúakat (Mónika-só). Folytathatnám a sort, de az már kevésbé érdekes, hogy nem nézek vallási műsorokat, politikai vitákat meg pókerközvetítést, mert azok nem viszketően kínosak, csak egyszerűen nem érdekelnek.

Nehéz lenne kategorizálni az általam favorizált tévéműsor-típusokat, nem is biztos, hogy sikerül, lehet, hogy csak a példák fognak magukért beszélni.
Szeretem a jó reklámokat. Most a kedvencem a CIB-es állatorvosos, ebben bizonyára az is közrejátszik, hogy imádom James Herriot állatorvos történeteit, de az is fontos, hogy pompásan kiválasztottak, szerethetőek a karakterek. Persze nem marketinges szemmel nézem a reklámokat – ettől függetlenül sejtem, marketinges szempontból melyik jó -, eszembe sem jutna ezért a CIB-hez fordulni, csak azt figyelem, hogy mennyire humoros, ízléses, intelligens. A reklámhatás sokszor még fordítva is működik nálam: csakazértsem azt fogom megvenni, amit mutatnak. Sajnos a leánygyermekre más hatást gyakorolnak a reklámok, mert ahogy meghallja vagy meglátja, hogy kezdődik a blokk, rátapad minden érzékével a képernyőre. De az időjárásjelentés meg a filmajánló nem köti le, még nem fejtettem meg, miért. Ja, és ti otthon ezt ne így csináljátok, tévé kikapcs, Kolompos CD bekapcs.

Nos, mi is van ma? Ja, tudom, a vasárnap esti foci. De az a jövő héttől már nem lesz, helyette lesz az öregfiúk foci, aminek a meccsnapja hétfő este, edzésnapja a szerda este. Ezzel átvette a stafétát a kedd esti fedett pályás kis-műfüves focitól, mert annál vége van a bajnokságnak. Kedd este van egy kis gond, mert akkor választani kell: vagy bajnokság-foci, vagy apuka-foci, ami egyébként péntek este is van. Ebben a két időpontban a gyerekfoci-csapatok edzői és a gyerekek apukái csapnak össze sok-sok éve. Szerdán nagypályás öregfiúk-edzés lesz, de nincs baj, arra nem kell járni, csak a meccsre (ami hétfő esténként lesz, ugye megvan?). Csütörtök este megint a bőség zavarával küzdünk: sógor-foci vagy anyukafoci? Bár mióta anyuka itthon van a deddel, nem járunk, majd nemsokára.

Csak a tisztánlátás végett: ezek csak az esti programok voltak. De nézzük a nappalainkat: Laci bácsinak, aki családunkban Apuka- és Edző Bácsi egy személyben, hétfő kivételével minden délután edzést kell tartania a kölköknek(persze munka után... ). Van a cipőbefűzős-orrtörlős fociedzés (4-7 éves korig) és a Barcamezes-majdnemtudokdekázni edzés (7-9 éveseknek). Mi gyermekileg ez utóbbiban vagyunk érintettek, hetente háromszor.
Az eddig felsoroltak csak a fix műsorszámok, vigyázat: ezeken kívül járunk még saját érintettség okán hétvégi gyerekfoci bajnokságokra, illetve évente kétszer az egri 4 napos gyerekfoci tornára. Továbbá nyáron homokfocira, de csak nézni. Meg néha nagypályás meccsekre (csak Budaörsön), edzésekre, és néhanapján céges teremfoci tornákra.
A fiam lelkesedését felesleges ecsetelnem, viszont a leánygyermek egészen meglepő módon reagál a témára: ahogy tornaterem közelébe érünk, elkezd izgatottan ugrálni és vidáman kurjongat, hogy siessünk már, gyerünk, mikorkezdődikmááááár????

A falusi turizmust, vagy amit annak csúfolnak, eléggé félreértelmezik ma itthon. Vagy más szótárt használunk, de én nem így képzelem el a belföldi pihenésnek ezt a fajtáját, ami ma „falusi” jelző alatt elérhető. Pontos elképzelésem van arról, hogy milyennek is kellene lennie, bár nem ezt tanultam, és hivatalosan nem értek a vendéglátáshoz. Szerintem a falusi turizmus nem csak annyi, hogy elmegyünk vidékre, és ott alszunk.

Gondoljuk végig anélkül, hogy túlbonyolítanánk az egészet. Ha az elnevezésből indulunk ki, a falusi turizmushoz kell először is egy falu. De mivel ilyen perverz vágyaink vannak, az a falu legyen autentikus. Falusi házakkal. Az adott magyar tájegységre jellemző, szép állapotú, falusi emberek által lakott házakkal. Ja, hogy az a skanzen? Pardon, már itt elakadtunk. Ilyen házak már nincsenek, legalábbis nem sok. Jó, ha egy faluban 1-2, az meg egyenesen csodaszámba megy, ha legalább az egyiket megfelelően felújították. Szóval én parasztházra gondolok, nem csempével kirakott húzóredőnyös kockaházakra.

Képriport egy esküvőről:

Egy uszályos hófehér menyasszonyi ruha és egy ezüstszürke zsakett a vőlegénynek.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy profi fotóművész.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lopok, megint... Persze csak hangzatos címet, Hrabal Sörgyári capriccio-jából. Elcsépelt dolog talán Pepin bácsit idézni, de az, hogy ezredszerre is elhangzik a fenti mottó, nem vesz el semmit a regény örökérvényű derűjéből.

Ezt a derűt idézi fel bennem a szenzációs, alvó vizslákat bemutató képes blog. A blog szerzője vizslája iránti szeretettől hajtva egyszer csak gondolt egyet, és létrehozott egy szűk rétegnek szóló naplót, a saját vizslájuk életét bemutató mellett. A "szűk réteg" rövid időn belül egész népes közösséggé nőtte ki magát, elkezdtek özönleni a vizslás szülők (inkább szülő, mint gazdi, a képekből kiderül, miért - ha ez eddig nem lett volna egyértelmű) szép, szeretetteljes, kedves fotói saját "gyerekeikről". A fő motívum az alvás, lévén a vizsla nyakatekert pózokban tud kiterülni, feltéve, ha van a közelben kanapé, nyugágy, franciaágy. És takaró, párna. Továbbá egy családtag, akivel össze lehet gabalyodni egy jó szunyálás erejéig. Ha a vizslás szülő eredetileg nem is tudná, hogy mi az, ami jár egy ilyen vizslagyereknek, hamar megtanulja: úgy néznek, hogy az a pillantás mindent elárul. A vizslás blogba mai napig 145 család küldte be családi fotóit, és megdöbbentő módon mindről ugyanaz sugárzik: életöröm, szeretet. Ebben nekünk is volt részünk, Panni vizslánk már Szentdomin nyugszik, Rozi, a német vizsla - aki tizenéves korában is ugyanolyan kis idétlen, mint gyerekként - máig velünk van. "Vizsla alvópóz verseny" szerepel a blog leírásában, de világos, hogy itt mindenki győztes, nem is lesz eredményhirdetés, minek?

Akinek meg kicsit kedvetlenül indult a napja, nézze meg Bercit, a tiszteletbeli vizslát. Berci 220 kilós, és vizslának képzeli magát. Embermamájától tudom, hogy csak azért nem alszik ágyban, mert nem fér be az ajtón, megy a többiekkel "ugatni", ha idegen megy el a kerítés mellett, és úgy megy neki a duzzogás, mint egy "igazi" vizslának. Nos? Megvan a széles mosoly??? És ha valaki továbbra is úgy érzi, hogy az élet csupa benzináremelés, ítéletidő és győzikesó, vessen egy pihentető pillantást a napos oldalra és nyerjen egy perc színtiszta vidámságot egy rövidke videófelvétellel.

Ennek a receptnek csak azért szentelek egy posztot, hogy kedvére tegyek a főzni tudó- és szerető férfiaknak, akik kedvelik a halas ételeket. Nem tudom, mennyire szűk a célközönség, de azért nekem is van némi hasznom belőle: 15 év után kicsit szembesít a Szicíliában eltöltött fél évvel, amelynek tagadhatatlanul voltak említésreméltó pillanatai.

 

 

 

 

Alábbi recept az illusztrációval együtt a napi újság melléklete volt Palermo-ban, minden reggel biciklivel mentem le érte az újságoshoz, akinek kedélyes szavait napról-napra jobban értettem. Biztos a bicikli miatt volt ilyes kedves, talán bolondnak nézett, mert ezen a biciklin kívül csak 2 másikkal találkoztam az egész városban (azok is a munkaadóimé voltak), ők nem kedvelték ezt a közlekedési formát, annál inkább a robogót és az autót. A közlekedés megér egy külön posztot, vagy legalábbis egy poszt-részletet...

De félre az emlékekkel, íme a recept, amiért semmiféle felelősséget nem vállalok, lévén ki nem próbáltam. Másrészt pedig olasztudásom eléggé megkopott, ha valamit félrefordítottam, elnézést érte, helyesbítést szívesen fogadok. Aki meg megtalálja a receptben, hogy mikor és mennyi vizet kell hozzátenni, annak fizetek egy sört. Aki pedig megmondja, milyen állat a cernia, annak is. Először lássuk az első lapon olvashatókat, majd az elkészítés módját:

Ha ennél is tovább gondolkodom rajta, hogy miként is öltsön megfelelő formát a kedvenc babahordozó eszközömről, a Mei Tai-ról szóló poszt, abból semmi jó nem fog kisülni. Csapjunk hát bele, mert végül senki nem hiszi el, hogy szeretem. Kifejtettem már a babahordozásról szóló posztoknál, hogy miért is jó az nekünk, meg hogy én hogy kaptam rá.

Fontos megjegyezni - talán már az egyik korábbi posztban kellett volna - hogy mivel és hogyan NE hordozzunk: a hordozott baba ne nézzen arccal kifelé (kivéve pl. babaerszényben azt a pozíciót, amikor anyagon belül vannak a lábak felhúzva, keresztezve, de így is kb. 4 hónapos korig), mert így nem valósul meg a helyes tartás (helyes=széles M betű, popsi alacsonyabban, mint a térdek, gömbölyű hát), és a külvilág zavaró hatásai elől nem tud hozzánk bújni a baba, kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A hordozó személynek is megterhelő, mert a hordozott súly nem vele együtt mozog, hanem előre húzza a vállat. A ma kereskedelmi forgalomban kapható kenguruk nem megfelelőek sem a baba, sem a hordozója számára. Szépek, de rosszak. Nem végletesen és használhatatlanul, de hosszú távon rosszak. Természetesen nem én találtam ki, de úgy lehet a legjobban érzékeltetni a dolgot, hogy az ilyen kengurukban úgy lóg a gyerek, mint amikor a nyulat tarkón ragadják, és lóbálják (van a nyúlnak tarkója...?). A lábkivágásuk keskeny, ezért a baba súlya a gericére terhelődik, nem eloszlik a testén, lábai lefelé lógnak. A hordozó személynek meg 20 perc múlva leszakad a dereka, háta, válla, akármilyen vastag is a pántok bélelése. Na, a mellékelt képpel all-in-one szemléltettem, mivel és hogyan NE. Viszont félreértés ne essék, apuka hordozhat, az nem tilos!

Bicegne a dolog, ha csak és kizárólag a Mei Tai-t mutatnám be, mint optimális hordozót. (jaj, az isten szerelmére, még mindig nem az jön?!) De mivel nekem az, ezért csak fussunk át a többi hordozón, akit azok érdekelnek, talál magyar, angol, német nyelvű forrást róluk, főleg, hogy meg is nevezem őket.

Előre is bocsánatot kérek hazánk kínai populációjától, tudom, hogy a cím politikailag nem teljesen korrekt, de logikailag talán ott van. Azt hivatott közvetíteni, hogy nem feltétlenül kell öko-terroristát sejteni amögött, ha az ember próbál kicsit ésszerűbben bánni környezete erőforrásaival, szem előtt tartva annak kímélését. Egyszerű dolgokról van szó, amelyekből ha néhányat is piciny háztartásunkban gyakorlattá teszünk, az esőerdők kiirtását bár meg nem akadályoztuk, de ráléptünk egy útra, amin a gyerekeink követni fognak. Állítólag a gyereknevelés legjobb módja úgyis a példaadás. Nem túl hiteles a vegetarianizmust propagáló apuka, akinek szája szélén csorog a májashurka zsírja. Ez persze csak egy kép, egyetek húst, ha akartok, én is szeretem.

Mindenben próbálom kerülni a szélsőségeket, gondolkodásban, véleménynyilvánításban, tettekben, sőt, még öltözködésben is. Az értelmes dolgokat szívesen követem, de aktivista sosem leszek, nem szeretem a feltűnést, az exhibicionizmust. Nem agitálok, de alkalmazom, amit érdemes. Nem akarom keverni a fogalmakat, mint öko, bio, natúr, stb, nézzetek utána, de hogy is jön ez ide? Úgy, hogy az ember olvas, hall, lát a témában rengeteg dolgot, amit jónak talál, megpróbálja követni, aztán mikor úgy érzi, elszaladt vele a ló, vagy leáll, vagy kiválasztja a nagy kavarból, mi illik hozzá, és mit tud alkalmazni a mindennapokban. Nem vagyok hajlandó rettegésben élni amiatt, hogy a gyerekemnek készített sütőtök mérgezőanyag-koncentrációja meghaladta-e azt az értéket, amikor már tényleg mérgez ő. Viszont ha biopiac közelében járok, biztos, hogy inkább a bio-sütőtököt veszem meg, még ha sokak szerint ez szemfényvesztés is. És, mit csináljak, nyomozzak utána, ki az igazi biogazda? Kövessem hazáig, és infrakamerával nézzem, éjszaka nem egy halálfejes permetezővel kezeli-e a zöldségeit? Hiszek a bio-ban, de ha csak a vegyszermentes pénzszagot érzem mögötte, elkerülöm. Hiszek, mert nincs más választásom. Értem, miért kelt negatív érzéseket a bio-öko-biznisz a szkeptikusokban, de elvileg nincs is ebben semmi olyan, ami különleges lenne, csak az élelmiszertermelés, -feldolgozás, -tárolás, -terjesztés az utóbbi évtizedekben akkorát fejlődött, hogy tagadhatatlan előnyei mellett természetessé tette számunkra, hogy a kajákban több (és gyanúsan ismeretlen) a felsorolt összetevő, mint amit normálisnak tartanánk.
50 éve nem mondtuk Mari néni szilvalekvárjára, hogy bio, mert akkor az volt, és kész, de nem volt jelzője, csak „szilvalekvár” volt. Nem trend volt, hanem evidencia.