Azért néha sokkal-sokkal jobb dolgoztatni, mint dolgozni... Bár van, aki munkaként tekint a különböző hasznos tartalmak, megfelelő emberek megtalálására. Ha ez így van, akkor jelentem, megint dolgoztam! Ugyanis újfent egy kedves vendégszerzőt, Évust kértem fel egy olyan témának a rövid és közérthető, összefoglaló és kimerítő jellegű bemutatására, amiről én nem tudnék ilyen tudományosan értekezni. Én csak véleményt tudok róla mondani, bevezetőként.

Meglepő módon egyetértek vele. Hiszen mi is hasonlóan, természetesen "nevelünk", vagyis együttélünk a babával, a baba teremtette új helyzetben. Persze nem kell azt hinni, hogy mindig mosolygunk és a babás hétköznapok nem késztetik néha az embert "párnába sikításra" (köszönjük Livnek, hogy megalkotta ezt a kifejező kifejezést...), dehogynem. De ha ellenállunk egy helyzetnek és csakazértis az eddig megszokott kis életünket akarjuk a babával is megvalósítani, akkor egyrészt csalódni fogunk, másrészt gonosz kis módszereket (ez alatt pl. a sírni hagyás módszerét értem, ami móresre tanítja a kis latrot) kell alkalmaznunk. Nem tesszük. Inkább elfogadjuk ezt az új életet, figyelünk a babára, aki ha sír, akkor bizony akar valamit, és ez az esetek többségében mi vagyunk, nincs mese. Az ő világának a központja, a reménye mi vagyunk, abban bízik, hogy tőlünk megkapja, amire igénye van. Ételt, biztonságot, testközelséget, elfogadást.

A kötődő nevelés alapelveit a következőképpen lehetne összefoglalni kivonatosan:

Liedloff szerint az emberek - különösen a csecsemők -  fizikai, szellemi és érzelmi fejlődése akkor lehet optimális, ha bizonyos, az evolúció során kialakult szükségletek teljesülnek. A babák számára ilyen szükségletek többek között:
  • Az újszülöttet születése után azonnal az anya karjába helyezik, majd ettől fogva sokat (az indiánok pl. folyamatosan) hordozzák karon, vagy más módon tartják a gondozó (elsősorban az anya) közelében. Eközben a baba megfigyelheti a hordozó tevékenységét (vagy szopik, vagy alszik). A hordozás egészen addig tart amíg a csecsemő saját igénye szerint el nem kezd mászni, általában 6-8 hónapos korában.
  • Szülei ágyában alszik, velük állandó testi kapcsolatban, amíg saját elhatározásából nem választja a külön alvást (általában 2 éves kor körül).
  • Igény szerinti, azaz a baba jelzéseire válaszoló szoptatás.
  • A gondozók azonnali reagálása a testi jelzésekre (arckifejezések, sírás, stb.), rosszallás, ellenérzés,a gyermek igényeinek megkérdőjelezése nélkül.
  • Megadni a lehetőséget a babának arra, hogy érezze (és eleget tegyen annak a feltételezésnek), hogy őt eredendően társas és együttműködő lénynek tekintik, erős önfenntartó ösztönökkel, és létezését nagyra értékelik.

A fotók a vendégszerzőt ábrázolják, jellemző, a témához kapcsolódó helyzetekben: az életében... Csak egy kakukktojás van, a cosleep-es kép. Arról a fotóról van szó, amely a mi ágyunkat ábrázolja, és ami történetesen együttalvásra lett barkácsolva. A baba (leánygyermek 8 hónapos a képen) kiságyának az egyik hosszú oldalát levettük és odarögzítettük a mi ágyunkhoz, és egyben azonos szintre hoztuk a kettőt. Köszönjük, jól alszunk.

És most következzen Évus írsa:

Sokat vitáztunk  Tracy Hogg: A suttogó titkai című babagondozási sikerkönyvéről és a mögötte megbúvó szemléletről a mamamin (ez az a fórum, ahol beszélgetünk).
Nem olvastam különösebben sokat ennek a felfogásnak az ellentétéről, a kötődő nevelésről (e témában lásd például dr. Sears könyveit vagy Liv blogját). Viszont valahogy mesterkéltnek és fölöslegesnek érzek több hagyományos babagondozási eszközt és jó tanácsot. Az órarend szerinti szoptatást, a mérleget, a külön szobát, a szoros napirendet, az alvástanítást és többé-kevésbé a babakocsit is. Ha félreteszem mindazt, amit a modern kor a babákról gondol és befelé figyelek, nincs kételyem, hogy a kisbabánknak a lehető legjobb így: szinte folyton testközelben, ráérősen, laza, a mindenkori helyzetnek megfelelő életritmussal. Aki fél, hogy elkényezteti a sok ölbevevéssel a babát, azt megnyugtatnám: csak az első két-három hónap a szinte folyamatos testközelség ideje. Juli lányunk négy hónapos, a nagy családi matracon a kezdetektől átalussza az éjszakát (vagy álmában szopik, nem tudom). És most már van olyan is, hogy nyöszörög, és semmi mástól nem nyugszik meg, csak ha letesszük a szőnyegre. Vagyis ha a fejlődésnek e következő fokára lép, szülői kezdeményezés nélkül is jelzi, hogy távolodni akar, és átmenetileg jobban érdekli a világ felfedezése, mint az anyja testközelsége.

„A lényeg szerintem az igény szerinti szoptatásnál is, hogy mindkét fél igényei szerint. Mert az egyén szabadsága odáig tart, míg nem kezd el másokat annyira korlátozni, hogy az frusztráló” – írta egyik fórumtársunk. Vitába szálltam vele, mert ezekben a mondatokban is az a rossz kiindulópont rejlik, amiért annyira ellenszenves nekem Tracy Hogg módszere: hogy a baba potenciális zsarnok, a szabadságunk veszélyeztetője.

Az igény szerinti szoptatás és általában a kötődő nevelés a baba igényeit jelenti, az anyától nagyfokú alkalmazkodást, önátadást, jókedvű, alázatos babaközpontúságot kíván, tehát, lásd a jekána indiánokat Jean Liedloff könyvében (Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv), nem neheztelek rá kicsit sem, hogy már megint jelentkezik, felébreszt, hanem ezt természetesnek, babaszerűnek veszem. Az nem igény szerinti szoptatás, hogy sok ez nekem, most nincs kedvem, nem érek rá, tessék az én igényeimet is figyelembe venni, hiszen egy babától nem várható el, hogy ezt megértse és alkalmazkodjon: ő egész anyát kíván. A kötődő nevelés persze könnyebben megy egy kevésbé sírós babával, de a sírós babáknak is jót tesz ez a fajta bánásmód. Valójában a sok-sok sírás sem más, mint az evolúciós igény kifejeződése: Vegyél fel! Érj hozzám! Láss el sokrétű ingerrel! A suttogók azt nem értik, hogy épp így, a baba igényeinek kritikátlan és mielőbbi kielégítésével lesz könnyebb az élet: a baba kevesebbet sír, elégedett, ép lelkű, bízik a felnőttekben, harmonikusabb, szeretni tudóbb lesz.

Több örömet is ad így a gyerekünk, közelebb érzem magunkhoz, erősebb a kötődés, szívesebben foglalkozom vele, mint egy akadálynak tekintett babával a szülei. Ha nem féltjük a világtól, hanem (szorosan ölelve) belemerítjük, többórás vonatútra, nomád táborba, tengerpartra is el lehet vinni, csak mindig ő legyen a fontosabb, és persze hordozzuk és úton-útfélen szoptatom. Az ösztönöket követő gondoskodás az anyai hormonokat is szabadjára engedi, és onnantól szinte önműködő minden, nincsenek megoldhatatlan problémák. Mindez magától értetődőbb az anyaszerepre éretten, második gyerekel, harminc fölött. Még könnyebb egy derűs, otthon dolgozó, valóban érett, gyerekszerető társsal, akivel a nemi szerepek nem különülnek el élesen. Nekem szerencsére ilyen jutott.

A kötődő nevelés nem jelenti azt, hogy nincsenek ciki helyzetek, vagy hogy a baba sosem sír. Igény szerint szoptatónak vallom magam, mégis Juli, ha enne-bújna már, néha percekig nyöszörög, szaggatottan sír, mert pelenkázom, öltöztetem épp, vagy vécén ülök, zuhanyozom, beteszem a sütit a sütőbe. Ezek apró kompromisszumok, jó, ha minél kevesebb van belőlük, és enyhít rajtuk, ha a baba nem magára hagyva sír, hanem az apja karjában van, amíg jövök. A kényszerű helyzetekhez viszont nem gyártunk ideológiát, hogy nem is rossz neki, ha sír, erősödik a tüdeje.

Épp ez a művészet, hogy kötődve neveljek, de megmaradjon az integritásom valamennyire, teljesüljenek az igényeim ügyes szervezéssel, segítséggel, ne legyek mártír, zsíros hajú roncs. Talán nem is olyan nehéz ez: a gyerek érdekei csak nagyon ritkán ellentétesek a szülőéivel. Futni, biciklizni is eljutok, Juli addig kendőbe kötve sétál az apjával. A hordozáshoz szokott gyerekkel még másfél órás pedikűr is vállalható. Nem lettem ápolatlan, beszűkült, áldozat. Olyan boldog és kiteljesedett az életem, mint eddig soha. Önazonos vagyok: csecsemőm van, anya vagyok, nem akarok most mást csinálni. Jó most félretenni az időt szigorúan számon tartó, racionális gondolkodást, mert ez a létezés időtlen, nagyvonalú, befogadó, elmosódnak az énem határai. Akárcsak a szüléskor, most is szubjektív az idő: csak fény és sötétség, evés, fürdés és pelekacsere tagolja az időt. Ha attól nyugszik meg a ded, este tízkor is felkerekedünk egy kis hordozós sétára (nyáron még az iskolába készülő nagytesóval is belefér).

Nem hiszem egyébként, hogy kárt okoz a babában, ha nem hordozzák, ha külön ágyban alszik. Mégis jobb, pihentetőbb hordozni és együtt aludni, egyszerűbb így kielégíteni a csecsemő sajátos igényeit. Ez az életmód érzelmileg is gazdagítja a családot. Csak túl kell lépni a tabukon, leszámolni egy-egy belénk nevelt értelmetlen korláttal. A jóléti, városi, steril életmódhoz a technikai csodák, a fémesen csillogó babakocsi, a stílusos babaszoba illik. Ez az értékrend együtt jár egyfajta idegenkedéssel attól, ami az embert biológiai meghatározottságára emlékezteti, vagyis ami elemi és ösztönös. Ez lehet az oka annak, hogy sokan mégsem választják ezeket a pofonegyszerű, boldogító megoldásokat, sőt, le is nézik őket. A nők között egyébként - a neveltetésük és a társadalmi nyomás miatt - sok a kívülről vezérelt személyiség, akinek nagyon fontos, hogy ne lógjon ki a sorból, hogy a környezete, az idősebb nők mit szólnak a döntéseihez.

A lényeg az, hogy az elvárásaink, anyósunk meggyőződései helyett a babából induljon ki a gondoskodás. Szeretettel, elfogadóan és mielőbb válaszoljunk a jelzéseire, adjuk át magunkat ennek az ősi erőnek, amely biztosan tudja, mit kell tenni egy síró csecsemővel. Ne féljünk elhinni, hogy a gyerekünk a sírásával testközelséget, anyamellet kér, még és még, nappal és éjszaka is. Nem idegesíteni akar vele. Ha nem is tudjuk éppen megszüntetni a sírása okát, akkor is jobb neki a közelünkben, mint magára hagyva. Ha viszont rendszeresen és sokáig sírni hagyják, az szerintem árt neki. De talán valamennyire jóvátehető ez is: nagy a baba lelke, sok mindent elvisel, hosszú az élet.


 

A bejegyzés trackback címe:

http://hugipakk.blog.hu/api/trackback/id/tr32615877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

futballistafeleség · http://www.hugipakk.blog.hu 2008.08.16. 22:54:42

Én már nem izgatom olyasmiken magam, hogy vajon ciki-e a saját posztomhoz elsőként hozzászólni (tudom, hogy sokan olvastátok, elő a véleményekkel!), de ez egyrészt Évus írása, másrészt pedig álljon meg a cikk magában, a kiegészítéseknek, észrevételeknek meg jó helye lesz itt a kommenteknél.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy erre a témára (is) van egy kitűnő kontrollcsoport (ha ezt így hívják pszichóéknál) a mamami.hu-n, hiszen hosszú-hosszú topik szólt a "suttogós" könyvről, néhol nagy vihart kavarva.
Egy kedves fórumtársunk rá is mutatott egy dologra, ami szerintem is további magyarázatot kíván: Évus azt írja, hogy "mesterkéltnek és fölöslegesnek érzek több hagyományos babagondozási eszközt és jó tanácsot. ... többé-kevésbé a babakocsit is."
Én is belegondoltam, vajon nem félreérthető-e a babakocsi negatívumként említése a cikkben. A fórumon sokat írtunk babakocsi kontra hordozásról, és abban megegyeztünk, hogy ez nem KONTRA kérdés, hanem a kettő jól megfér egymás mellett, élethelyzete válogatja, hogy a gyakorlatban mi válik be (hány gyerekünk van, mekkorák, családi házban lakunk-e, autóval vagy BKV-val közlekedünk-e, stb.).
Tehát ezt úgy kell érteni, hogy a babakocsi nem a ROSSZ, gonosz eszköz. Hanem az a rossz, ha szenvedünk vele közlekedéskor, hagyjuk benne sírni a babát, és ha azt hisszük (hisz ez szinte már kötelező hagyomány), hogy MUSZÁJ babakocsit használni, újat, drágát, mert ez a "törvény".
Sok hordozós maminak van babakocsija és használja is. És? Nincs gond. Én pl. nem használom, mert 1 db kisgyerekem van (a másik nagy), ha messze megyünk, autóval közlekedem, így gyorsan kiderült, hogy semmi értelme a babakocsinak nálam. És ahogy elkezdtem hordozni, tényleg kinyílt a világ. Volt egy pici babám és úgy lépkedtem szabadon, mint előtte, baba nélkül, vagyis nagyon is annak tudatában, hogy itt a babám, rajtam van, neki is jó, nekem is jó. Tudom, hogy nem fázik és nem fog sírni.
A másik ilyen "forró" téma a "Suttogós sírni hagyás". Ez persze nem azt jelenti, hogy a könyv azt írja, hogy hagyjuk sírni a gyereket. Azt viszont javasolja, hogy tanítsuk meg aludni. És ezt csináljuk úgy, hogy a saját ágyában külön szobában először 1 percig hagyjuk sírni, aztán mittudomén hány percig, amíg meg nem szokja. Meg hogy vegyük fel, aztán tegyük le. Minek? Ha sír a baba, a felvétel helyes válasz rá. De mire válasz a letétel?? Ezt találom rossznak. Mindazonáltal lehet egyes esetekben hasznos, de általánosan, an blokk nem tartom elfogadhatónak és követendőnek a módszert, aminek az a kiindulási pontja, hogy a baba alkalmazkodjon hozzánk, mert mi voltunk itt előbb.

noplisz 2008.08.20. 02:23:53

Évus és Orsi,

Nagy érdeklődéssel fordultam a kötődő nevelésről szóló írásotok felé. Magam is úgy gondolom, hogy ebben a témában nem létezhet sem tankönyv, sem recept. A kézikönyv kategóriába csak Obádovits Matematikája vagy Freymann Mai fizikája illenek, de még ezek sem örök érvényűek.
Az a baj, hogy az a bizonyos „ősi erő”, amely tudja, mit kell tenni, gyengülni látszik. Az a tudás, amit nemzedékről nemzedékre kellene tudni továbbadni, egyre közvetettebb. Egyre több az olyan gyermek, akit kiszakítanak a természetes érés folyamatából, akitől elveszik a saját tapasztalatokon alapuló tudás lehetőségét, akit idomítanak. És egyre kevesebb a minta, amire egy teljes életet építeni lehet. Így aztán egyre több az olyan felnőtt, aki valójában soha nem nő fel, aki mások tetszésének tükrében méri önmagát, akiből hiányzik az magabiztosság, amit az ősi erő nyújt. Így aztán nem kevés pénzeket fizetnek a belső erőt növelő tanfolyamokért és a boldogság receptjeit nyújtó sikerkönyvekért, és persze sem a belső erőt, sem a boldogságot nem sikerül megvalósítaniuk.
Csak egyetlen esetet írok le, amit életem legnagyobb eseményei közé sorolok. A kislányom még csak 1-2-3 szótagos szavakat mondogatott, amikor fürdés közben egyszer csak azt kezdte hajtogatni, hogy „csa-csa”! Egyre jobban kiabálta, egyre fogyott a levegője, egyre lilult a kis fejecskéje, és egyre kétségbeesettebb volt. A család többi része már mentőt akart hívni, és fulladástól tartott, amikor rájuk szóltam, hogy csend legyen, mert nem tudok gondolkodni. És akkor az agyamban kivilágosodott egy szó, világított, mint egy lámpás: „tartsad!”; és elmosolyodtam. Tölcsért csináltam a tenyeremből, és tartottam neki. A kislányom pedig boldogan kezdte belemeregetni a vizet, és szemlélgette, hogyan csurog ki az ujjaim közül. Persze, mindez nem tartott 2-3 percnél tovább, és persze, a kicsi „csak” attól volt boldogtalan, hogy nem értjük meg őt.
Csak a kontaktus és a viszonosság számít, semmi más. Hogy tudd, mi érdekli, mire vár választ, mi kell neki, mire van szüksége. Hogy megértsd a szükségleteit, mindig reagálj, az értelmére és a kíváncsiságára építs. És ő is reagálni fog, nyitott lesz feléd, biztonságban érzi magát, magabiztos és elégedett lesz. Ő maga teszi varázslatos felfedezéssé a napjainkat, pedig gyermeknevelésről szóló szakirodalmat egyáltalán nem olvasott. És ha időnként 1-2 órát is elcsúszik az étkezés, akkor mi van? Nem egyszer fordult elő, hogy az apja vitte fürdetni, mert ruhástól elaludtam (ejnye, anyuka!), de az én kislányom már 4 évesen odahozta a kispárnámat, levette rólam a szemüvegemet, betakart engem, és még a papucsomat is odakészítette – és nem hiszem, hogy ez koravén megnyilvánulás volna. Bizony, nagy a baba lelke, neki kellene tanítania a megértést, a lemondást és a tiszta szívvel való megbocsátást a felnőttek részére! Egyszerűen arról van szó, hogy a gyerekek sokkal okosabbak annál, minthogy mi, felnőttek mondjuk meg, mi a jó nekik; csak a tapasztalatuk kevesebb. Amiben igazán segíthetjük őket, az a tapasztalataik megszerzése és beérlelése - minden hegyibeszéd és ajnározás nélkül, hogy a jó az olyan magától értetődő legyen, mint a tiszta levegő.
A jó könyvek pedig nem azok, amik megmondják, mit kell tenni, hanem azok, amik megerősítenek abban, hogy jól vagy rosszul csináljuk-e a dolgainkat. Ezért aztán A suttogó titkait nem igazán vágyom elolvasni, Jean Liedloff könyvét viszont bizonyosan megrendelem, amint ismét személyes kedvezményt kapok a Bookline-től.

Monik77 2008.08.24. 07:25:53

"Szülei ágyában alszik, velük állandó testi kapcsolatban, amíg saját elhatározásából nem választja a külön alvást (általában 2 éves kor körül). "
Úgy emlékszem, ez az életkor 5 év. (Bocs, ha mégis tévedek)

futballistafeleség · http://www.hugipakk.blog.hu 2008.08.25. 21:51:31

Noplisz kedves, neked már nem is kellene elolvasni szinte Liedloff könyvét (jól ki is nevettük őt néhányszor a fórumon, hogy nincs is gyereke, aztán itt megmondja nekünk a tutit - de ebben a könyvbem nem ez a lényeg), annyira érted, miről is van szó. Amúgy nemsokára szemelvényeket fogok belőle sorolni és véleméynezni egy külön posztban, mert magyar nyelvű, összefoglaló jellegű értekezés nincs még róla. Hátha van, akinek segít, akinek tetszik.
Monik, ennek a szakmai hátterét nem ismerem, egy gyakorlati tapasztalatom már van róla mondjuk, a másik még várat magára... Ugyanis a kisfiam 9 éves, és ő 6 éves korában óhajtott saját ágyban aludni (azóta úgy kell imádkozni neki hétvégén, hogy jöjjön már egy kis dögönyözésre), a kislányom meg 16 hónapos, ő még javában élvezi a közelséget. Éjszaka hallom a lélegzetvételét, a haja csikizi az orromat... Isteni dolog... Most is itt szuszog az "oldalkocsis" ágyunkban...

Monik77 2008.08.26. 21:54:57

Most nem tudom, jól rémlik-e, hogy Liedloff is említi a könyvében, az 5-7 éves életkort a családi ágyban való alvással kapcsolatban vagy ezzel a cikkel keverem össze: www.timesonline.co.uk/tol/news/uk/article1083020.ece
Végülis az a lényeg szerintem, hogy a gyereknek addig megengedni, hogy a szülőkkel aludjon, míg az nyújt biztonságot számára. Egyéni eltérések biztos, hogy vannak, hiszen nincs két egyforma gyerek.

futballistafeleség · http://www.hugipakk.blog.hu 2008.08.26. 22:41:10

Érdekes cikk, nem is tudom, van-e még hasonló irodalom erről, mint a Liedloff-könyv.. Bár engem főleg az indiánok életmódja fog meg benne (persze a következtetések is, még ha kicsit túlzásnak is tartom az emberiség összes baját a korai hordozás-hiánnyal magyarázni), szóval szeretem az ilyen native-sztorikat...

Monik77 2008.08.27. 05:52:31

"(persze a következtetések is, még ha kicsit túlzásnak is tartom az emberiség összes baját a korai hordozás-hiánnyal magyarázni)"
Pedig nagyon is lehet benne valami... Ugyanakkor meggyőződésem, hogy nem önmagában CSAK a hordozásról, van szó, hanem egy világnézetről, életfilozófiáról. Ha tényleg megtudnánk valósítani mindaztazt amit a könyv ír (ami akkkor lehetséges ha minket is ebben a szemléletben neveltek vagy ha feloldolgoztunk a minket ért csecsemőkori, gyerekkori traumákat - ennek pedig az önismeret, más néven terápia az útja) a pszichológus, mint szakma megszünne lelétezni, nem lenne szükség börötönre sem pl. És elsősorban a háborítatlan szüléssel/születéssel kezdődnek a dolgok...
Sokminden "átíródna" a fejlődéslélektanban is. Ilyen kérédés számomra pl. a szeparációs szorongás kérdése, érdekes lenne megvizsgálni, vajon a hordozott babáknál hogyan a alakul ez, van-e egyáltalán...
"Érdekes cikk, nem is tudom, van-e még hasonló irodalom erről, mint a Liedloff-könyv"
Így összefoglalva, nem hiszem. De elszórva egy csomó pszichológiai elméletben sokminden benne van, ami újszerű Liedloff könyvében, hogy hordozást, folyamatos testi kontaktust javasol - ami ha jól belegondolunk logikus is.
(Bocs, ha hosszúra sikerültem és természetesen ez csak egy vélemény.)

futballistafeleség · http://www.hugipakk.blog.hu 2008.08.27. 11:00:14

Monik, egyetértek tulajdonképpen, csak az a baj, hogy leír ő sok mindent, ami nekem is logikusan következik egymásból, elfogadható, de mivel ez "csak" egy könyv, ahol egy-egy fontos téma pár mondatban kerül csak elő, addig nem fogja komolyan venni a "szakma", mert nincs ezer kísérlettel, tanulmánnyal alátámasztva.
Azért írtam, hogy külön posztot tervezek a könyvnek, mert aki nem olvasta, annak a fejtegetéseink róla főleg idegenül hangozhatnak talán elsőre...
A szeparációs szorongás szerintem valamilyen mértékben minden gyereknél előjön (én ezt is kicsit a kontinuumunk részének érzem, létfenntartó ösztönnek), én úgy látom, mert elég sok hordozott babát ismerek immár:-)) De az való igaz, hogy az igény szerint hordozott babáknál enyhébbek a "tünetek". Ők kevésbé félnek attól ,hogy nem kapják meg, ami jár nekik...
Nyaralásunkon a zsirai panzióban összefutottunk egy jamaicai sráccal. Az első percben feltűntek a népeink közötti különbségek. Jókedvet árasztott, egyből mindenkit odavonzott a nyitottsága, hajnalig beszélgettünk ismeretlenül a társaságban (jó, anyukák kicsit hamarabb leléptek). Amikor a kisfiam is mondta, ami épp eszébe jutott, a srác egyből leintett mindenkit: pszt! Hallgassuk csak, mit mond a gyerek! Náluk a gyerekek a legfontosabbak... A mi családunkban is, de nálunk többször visszaköszön a tanult tekintélyelvűség, ami ellen pedig elvileg én harcolok, de hát a tanult dolgok ugye...
Másik sztori: tegnap az Ápiszban. Apuka kisiskolás fiúval. Gyerek nem csinált semmi rosszat, csak gyerekként viselkedett, mókázott. Apuka katonás hangnemben másodpercenként utasította rendre. "Botond" Abbahagyod! Most rögtön! Ki vagy izzadva!" Gyerek mondjuk nem izgatta magát.
KÜLÖNBSÉG...
Monik, írj annyit, amennyit akarsz, nincs szabály...:-)

futballistafeleség · http://www.hugipakk.blog.hu 2008.09.01. 16:20:49

Továbbá: még egy kis kiegészítés ehhez a témához, közelebbről: az igények kielégítéséhez. Évus írt még erről egy hozzászólásnyit a fórumon, ideillik, ezért idemásolom:

"Nekem igényem negyven perc nyugodt lábáztatás (a következő pedikűrösig...), de nem fér bele, menni kell. Mert az ő igényei elemiek, beszélni nem tud, és a sírásától az élete függ. Én már kész vagyok, ő most nő, most válik emberré, kellek neki. A lábáztatás nem elemi igény, sem az, hogy ennék egy szelet kalácsot nyugodtan. Sok a lemondás a kötődő nevelésben. Hiszen ő nem láthatja be még az én igényeimet -- hogy is lenne rá képes? Nincs hozzá eszköze, teljesen kiszolgáltatott. Tekintettel lenni valakire csak kompetens, gondolkodó, érett személy tud. Az összes ilyen helyzet, amikor az én igényeim érvényesülnek és az övéi halasztódnak, számára csak kényszer vagy nagyobb gyereknél alku. Aki hallott már éhes csecsemőt behergelődni, egyre vigasztalhatatlanabbul sírni, az tudja, miért nem lehet elvárni az igényeim tiszteletben tartását kisgyerektől. Viszont, és ez a jó hír, nem kell, hogy okvetlen ellentétesek legyenek a szülő meg a gyerek igényei, lehet úgy szervezni az életet, hogy mindenkinek viszonylag jó legyen.
Ha én szétunom a Kicsi piros autót, mi van? Mesélem ezredszer is a fiamnak. Nekem kell okosabbnak lennem, hiszen felnőtt vagyok. Ennek ellenére vannak kényszerű helyzetek, ilyen az élet. De hogy amíg cicire vár, mert beteszem a sütit, hogy abból tanulna valamit, hogy ő éppen tekintettel van? Nem hiszem. Kénytelen várni, és bőg."