Aggódom, nehogy csalódást okozzak a csekély látogatottságú Szicília-témájú pszeudo-gasztro posztok olvasóinak, hiszen mint kiderült, a tengeri állatkákat részesítik előnyben. Szeretik őket. Megenni. Ezúttal ugyanis a konyhás részben egyetlen állat sem fog szerepelni. Amikor Palermo-ban ettem az illegális munkások kenyerét, úgy tűnt, ezek a népek nem is igen esznek húst. Aztán rájöttem, hogy csak nekünk nem adnak, a rendes inzuláner remek hús- és halételeket eszik. Mi meg ettük a tésztákat meg a zöldségeket. Na nem panaszképpen, hiszen isteni volt mindegyik, hiába volt sok számomra ismert alapanyag, a kész étel (nem készétel…) egészen más volt, mint amit megszoktam.

A Contessának bizony szűkös költségevetése volt (legalábbis ő ezt mondta nekünk), biztos nem fért bele a hús. Nem recepteket tanultam, hanem azt, hogy egy sötétzöld, sűrűn folyó olívaolaj, egy rakás fokhagyma, egy-két zöldség meg persze némi pasta (pasta fresca is ritkán volt, a költségvetés, ugye) elegye csodás ízeket eredményez, minden hókuszpókusz nélkül. Amikor egyszer hazalátogattam, meg is tömtem a táskáimat tésztakészítőgéppel, többféle pasta-val, meg pár üveg különböző olívabogyóval, amit a közeli piacról szereztem be.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezen a piacon minden volt, még a Tombola társasjátékot is (amiről már írtam) itt szereztem be. Isteni hangulata volt, az árusok egymás mellett kiabáltak, hogy Mille Lire, mille Lire – vagyis hogy minden 1.000 Líra (a százforintos boltok olasz elődjei voltak netán?). És általában nem másfél kiló paradicsomot kértünk, hanem pomodori da 1.000 Lire. Jó déli szokás szerint bedobálta a szatyorba a cuccot az árus, aztán utánahajított még egy-két szemet. Vajon ma mit kiabálnak a piacon? Un’Euro, un’euro?? Mivel Annette-vel együtt sokszor aggódtunk, hogy éhenhalunk (a drága grófné saját kezűleg osztott a vacsoraasztalnál mindenkinek, el lehet képzelni), ezért saját pénzből igyekeztünk pótolni a tápanyagokat. Ez túl jól sikerült, mert a sok új íz úgy megrészegített, hogy jópár kiló rakódott le mindkettőnkön. Mert hát mit is tudtunk venni a kevéske pénzünkön? Panettone-t és panini-t, és egyik sem az alacsony kalóriatartalmáról híres. Tehát piacoztunk, kikapcsolódásnak sem volt utolsó. Angela, a másik német lány (tudjátok, aki már a hentes Giovanni-é volt) szintén a piacon szerezte be a heti cigarettaadagját, logikus módon a tojásárustól. Erre a jelenetre mindig nagyon készültünk, mert ugyanolyan lebilincselően zajlott le minden alkalommal: Angela odament az emberhez, kért egy kis tojást, kedélyesen váltottak néhány szót, majd az árus körülnézett jobbra-balra, és a pult alól (szó szerint) gyorsan átnyújtotta Angelának függése csempészetből származó tárgyát, és halkan hozzátette, hogy csak semmi feltűnés. Isteni jelenet volt.

Gróféknak nem csak palazzo-juk volt sok-sok teremmel (nem szobával!), amiket néha végigtakarítottam, hanem egy vidéki viskójuk is. Tényleg nem volt nagy szám, valami faház volt egy elég unalmas vidéken. Én már csak azért is élveztem kevéssé, mert ott is nekem kellett kivakarni mindent a mocsokból. Érdekes, mert nem úgy tűnt, mintha oda rendszeresen járnának, legalábbis az állapotok nem ezt tükrözték. Viszont két élménnyel is gazdagodhattam az ott töltött idő alatt: vacsorára a Conte, aki csak ritkán tisztelt meg minket a társaságával, saját kezűleg készített nekünk bruschetta-t carciofi-val, mindkettő rettentő egyszerű, de nagyszerű étek.

A bruschetta egy pirítós, meglocsolva egy kis olívaolajjal, megdörzsölve fokhagymával, amire végül egy kis darabolt paradicsomot halmozunk. Hozzá ettük a carciofi-t, vagyis az articsókát, amit emlékeim szerint egyszerűen csak meg kell főzni, és a leveleit kívülről befelé haladva lefejteni, és a húsos végeit (ami közelebb van az articsóka "szívéhez" kiharapni belőle. Ha ilyet eszünk, utána minden édes ízűnek hat: a legfenségesebb része pedig a belseje: ezt egy az egyben meg lehet enni.

Másnap bóklászni mentünk, körülnéztünk a környéken. Meglátogattunk egy öregasszonyt, aki saját házában csinálta a ricotta-t. A higiénés körülmények enyhén szólva hagytak némi kívánnivalót maguk után, de ha ettől eltekintettünk, szuperfriss, a sajt és a túró határán egyensúlyozó, tipikus mintázatú tejterméket kóstolhattunk meg.

Egy másik alkalommal valami vidéki gyerekzsúrba voltunk hivatalosak, és bizony ebből is a kajálás része maradt meg emlékeimben... Meg hogy az olaszok lehet, hogy imádják a gyerekeiket, de a nevelésüket másként képzelik (meg gyakran másra bízzák), mint ami nálunk szokás. Én még nem láttam ennyi hiperaktív, platós ifányi játékkal elhalmozott kis terroristát, mint lent délen. Node a kerti kemencében sült házi kenyér, benne illatos olívadarabkákkal egyből elterelte a figyelmemet a kontroll nélküli kis elnyomókról. itthon is kipróbáltam, igaz, sütőben, azért nem lett rossz az sem.

Egy nap újra kirándulni indultunk a rozoga, nejlonablakú kis dzsippel: két legyet ütve egy csapásra benéztünk Andrea és Nicolo, a gróf a két fiúgyermekének keresztanyjához, aki természetesen principessa volt, tehát valami hercegnőféle. És ha ez még nem lett volna elég megdöbbentő, az utunkat folytatván benéztünk valami főpapi rezidenciára, ahol egy számomra ismeretlen katolikus méltósággal csevegtünk (nekem pápának tűnt, de nem biztos, hogy ő volt:-)), és emlékszem, hogy meglengette előttünk a nyakbavalóját, ami egy kis átlátszó szelence volt, na mi volt benne? Természetesen (és gondolom hitelesítve) Krisztus keresztjének egy darabkája. Utólag sokszor úgy tűnt, ezeket csak álmodtam...

A kedvenc élményem azonban egy másik vidéki kirucanáshoz kapcsolódik: egy nap ellátogattunk vidékre, egy paraszt családhoz. Nem tudom már a pontos sztorit, de annyi bizonyos, hogy a család valamiféle feudális viszonyban állt grófunk őseivel, és ennek megfelelő tisztelettel fogadtak minket szerény hajlékukban. Mondjuk csak a fészerig jutottunk el, amit egyáltalán nem bántam, lenyűgöző volt. De az igazi autentikus kaja-kaland csak ezután következett: a család szépen elkezdett főzni. Semmi extrára nem kell gondolni, egy egyszerű pasta volt húsos-paradicsomos szósszal és reszelt parmezánnal. A különleges az volt benne, hogy elkezdtek teríteni, de nem adtak tányért, csak villát. Legnagyobb megdöbbenésemre, miután asztalhoz ültünk, lecsaptak a közepére egy nagy fatálcát, belezuhintottak 1-2 kiló pasta-t, ráöntötték a szószt, megszórták sajttal, és jó étvágyat kívántak. Kikerekedett szemmel figyeltem, hogy mindeki szépen maga elé húzott a közösből egy adagot, és elkezdett falatozni... Nekem a nagypapa mellett jutott hely, aki gondoskodott róla, hogy ezt az ebédet egyhamar ne felejtsem el: bizonyos időközönként kicsit megemelkedett ültében, és szellentett egy jólesőt. Mármint neki biztos jólesett. Azóta is azt tervezem, hogy megismételem itthon is ezt a közösből falatozást, de ezúttal szélgörcsöktől mentes nagypapa nélkül...

Amikor annak idején még itthon kiderült, hová is kerülök au-pairként, nagyon megörültem, hogy végre megtanulok eredeti olasz pizzát sütni. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy délen nemigen esznek pizzát, inkább pasta-t és halat fogyasztanak (persze nekünk nemcsak húst, de halat sem adtak, utóbbit nem is nagyon bánom). De bulldogkitartásom jutalmaképp a heti 1 szabadnapomon addig jártam a várost (nyomomban 8-10 füttyögő suhanccal: nem tehetnek róla, így szocializálódtak), amíg találtam egy olyan helyet, ahol árultak pizzát. Nos, akár szokás Szicíliában pizzát enni, akár nem, az valami isteni volt... Legurítottam hozzá egy kávét is, de azt hittem, emberünk először valami játékbabának készít egyet, csak azután főzi az enyémet, mert elém tolt egy aprócska csészét (ekkorát vettem a lánykának az IKEA-ban szülinapjára), benne fél centi méreggel: az volt az én kávém. Nem akartam szégyenben maradni, lehajtottam, majdnem kiugrott a szemem tőle, a szám meg összetapadt. Élménynek érdekes volt, de azért itthon máig egy hatalmas pohár hosszú kávé-habos tej kombóval nyitom a napot... De ez utóbbi sztori már nem a vidéki részhez tartozik, hanem a palermo-i városi kalandokhoz: legközelebb, talán zárásként is, erről mesélek.

A bejegyzés trackback címe:

http://hugipakk.blog.hu/api/trackback/id/tr3421855

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

ekkerjoz 2008.04.12. 07:42:26

Kedves Orsi, nagyon jó sztorik, köszönjük szépen (a fiaim is olvasták, ez pedig nem kis dolog, elhiheted)!

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2008.04.14. 16:01:55

Nem is hiányzott most innen a tengeri herkentyű dolog!
Amúgy külföldön én a piacokat támadom le először. Van hogy csak nézelődök, nem is veszek semmit.

Nagyon jók a történetek, gratulálok az újabb szicíliai poszthoz.
A szélgörcsös nagypapa egyenesen egy Marco Ferreri filmben is elmenne. Már bocsánat én mindig olyan infantilis dolgokat emelek ki.
Pedig társaságban úrifiúnak tartanak. :-)

eduso 2008.05.10. 03:20:03

Erdekes, hogy minden pizzeriaban (legalabbis a vilag eme szegleteben) lehet sziciliai vastag tesztaju pizzat kapni. Akkor ez is csak az amerikaiak kitalacioja mint a chicken parmezsan?
Ha irsz konyvet az olasz kaladjaidrol, kerek egy dedikalt peldanyt :-) Nagyon jo!

limon · http://limonilunari.freeblog.hu 2008.05.11. 20:01:57

Klassz ez a poszt. (Na persze én nem bírom a tengeri herkentyűket.) Rendesen megéheztem. Neked feltűnt, hogy a szicíliaiaknak is elég sokszor az evésen jár az eszük? 3 fogás minimum alkalmanként.

futballistafeleség · http://www.hugipakk.blog.hu 2008.05.11. 20:44:24

Eduso, a hír félig igaz:-) ha már egyszer esznek a palermoiak (a többieket kevésbé tudom) pizzát, akkor annak vastag a tésztája és mennyei az íze. Viszont nem ez a jellemző ételük, ők inkább pastásak... Úristen, mi az a csikkenparmezán??? Könyv, áááá... Jobb forma ez, mert azonalli a visszajelzés, és ez motivál.
Köszi, Limon. Tengeri állatkákat én is csak akkor fogyasztottam, amikor boldogult ifjúkoromban Bp-en a Frutti de mare nevű étteremben dolgoztam. Nem kedveltem meg.
A szicíliaiak legalább normális, "tiszta" kajákat esznek, nem ilyen-olyan feldolgozott, tartósítószeres izéket. Salátával kezdenek, aztán mindig van zöldség meg pasta, tök egészséges. A Jamie Oliver sorozatban, ami az angol iskolai étkeztetés megreformálásáról szólt, megkérdezték az angol és az olasz gyerkeket, ismerik-e a felmutatott zöldségeket, gyümölcsöket. Az olasz kis bambinik kenték-vágták az articsókától kezdve az ananászig, mi micsoda, ellentétben az angolokkal, akik még a paradicsomot sem ismerték fel, mert csak a kecsapot ismerik...