Bár az emlékek még kísértenek, azért megnéztem ám a google-ben, hogy jól írom-e! Ugyanis annak idején fel kellett vennem egy félév filozófiát, becsületesen be is vágtam, amit be kellett, hogy aztán a vizsgán magamon érezhessem a szerencsétlen filozófus szenvedő tekintetét, gondolván "megint egy bölcsész, akinek muszáj volt, de minek". Pedig én tanárszakos voltam, mérföldekre egy bölcsésztől. Négyes, csak szabaduljunk...

De hogy jutunk el innen a fociig? Rém egyszerű. Ha valakinek netán kétségei lettek volna felőle, hogy a filozófia és a futball békés egyetértésben megférnek egymással, annak be kell mutatnom Tibit. Tibi ugyanis egy igazi, élő filozófus, ezen kívül pedig kiváló apukája 3 gyermekének, és nem utolsósorban fociőrült. Pár évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, amikor is egyik csemetéjét a többi ovis pajtival együtt meghívtuk a kisfiam születésnapi mulatságára. Nem tudom, mire gondoltam, amikor minimum 20 darab visítva dúló 4-5 éves kölyköt akartam vendégül látni jobb sorsra érdemes otthonunkban, de a kocka el volt vetve. 1 órával az első kis lurkó megérkezése után a túlélésért küzdöttem. Persze valahogy ez is elmúlt, meszelés, szőnyegtisztítás, Xanax, felejtsük el. De Tibit és középső gyermekét, Andrist nem lehetett elfelejteni. Andris abban a korban még (4 éve volt a szörnyű nap) piócaként tapadt édesapjára, és nemigen szólalt meg. A fiam és Andris barátsága a nagyközépső csoport idejére datálódik, amikor a fiam tejfölösképűnek szólította, Andris elröhögte magát, és azóta barátok, ill. osztálytársak. Visszatérve az eseményre, Andris apukája, Tibi nem mozdulhatott gyermeke mellől, és arra lettem figyelmes, hogy amíg a többi szörny (az ötévesek) egymást tépte, Andris békésen olvasgatta Tibivel a Nemzeti Sportot a kanapén.

A fiúk barátsága akkor mélyült el igazán, amikor fociedzésre is már együtt jártak. Daliás edzőjük, Laci bácsi (ő még sokszor fog szerepelni) iránti rajongásuk is összekötötte őket. És itt érkeztünk el valójában ahhoz a ponthoz, amiről szólni akartam: a férfiak titokzatos lelkivilágáról a mai gyerekfoci torna apropóján. Mert hát mit is jelentett a mai megmérettetés nekem? Egy kis kikapcsolódást, néhány barátságos beszélgetést a fociszülőkkel, a kisfiúk foghíjas kis ábrázatából leolvasható boldogságot, hogy FOCIZNAK. Laci bácsinak, a többi edzőnek és az apukáknak pedig küzdést, harcot, az élet alapvető problémáinak megoldását. Ahol a meccs elvesztése bocsánatos bűn, viszont ha nem szívvel-lélekkel-figyelemmel játszanak, azért fejvesztés jár. De legalábbis leszidás. És ettől még jobban imádják, Laci bácsit is és a focit is. Az egyik kisfiú apukája reggel telefonált, hogy a fia most az anyukájával külfüldön van, de felhívta őt, hogy adja át Laci bácsinak az üzenetet, hogy sajnos ma nem tud megjelenni eme fontos találkozón.

Szent egyetértésben, meredt figyelemmel és pattanásig feszült idegekkel kíséri a meccsek során végig gyermeke ténykedését a pálya széléről az edző bácsi, a filozófus apuka, a cégvezető apuka, minden apuka. Néha kiabálnak. Nem agresszíven, hanem izgatottan, helyenként jobbító szándékú taktikai tanácsokat ordítva szeretett gyermeküknek, aki természetesen nem hall az egészből semmit. Ő csak a saját vére dobolását hallja a füleiben, és focizik, fut, helyezkedik, ahogy csak tud. És a végén hisztizik. Hogy nem nyertek. Férfiak...

Mi, lányok nem vagyunk ilyen fanatikusak. A lánygyermek például az ölemben szunyókálva szurkolt át legalább 3 meccset. Hozzászokott, szereti, hiszen már a hasamban is gyakran hallhatta a tornatermek sajátos zaját. Csak egyszer riadt fel, amikor a bátyja helyzetben volt, és... GYERÜNK KISFIAM, GYERÜNK GYERÜNK GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!

Én is szeretem a focit...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.